Képviselőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 12. - 1939. szeptember 14.

Ülésnapok - 1939-18

Az országgyűlés képviselőházának IS. ülése 1939 augusztus 2-án, szerdán. 409 T. Ház! Én ezzel kapcsolatban azt szeretném kérni az iparügyi miniszter úrtól, hogy végre nyúljunk ehhez a kérdéshez határozott szándókkal) jó szándékkal és egyrészt olyan embereket jelöljünk ebbe a bizottságba, akik bírják a munkásság bizalmát, másrészt pedig az oda kiküldött miniszteriális tisztviselők tényleg tárgyilagosak legyenek és ne szavazzanak a munkásság ellenT. Ház! Most tovább akarok foglalkozni a három bányaüzem területén dívó anomáliákkal. Mint az előbb is említettem, a túlhajtott munka miatt igen sok az üzemi baleset. De nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy az üzemi baleset folytán megrokkant bányászokat később, miután már egy minimális rokkantjáradékot megítélték számukra, újból visszaveszik a munkába igen kis órabérekért és újból alkalmazván őket, a keresetükből mindig levonjak a nekik jogosan járó rokkantjáradékot- Ez teljesen jogtalan és embertelen eljárás, amely ellen törvényes erővel kell tiltakozni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon) Sok panasz hangzik el amiatt is, hogy a családi pótlékot egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán fizetik ki. A családi pótlékot tudniillik ezeken a bányaterületeken egy hónapban teljesített 15 műszak után fizetik ki. Ennek következtében mindenképpen úgy osztják be ezeket a munkásokat, különösen téli időben, hogy ne legyen meg a 15 műszak és így ne kelljen családi pótlékot fizetni. Igen súlyos anomáliák fordultaik elő az őszi és a tavaszi bevonulások a

1 kai mával is, amikor a katonai szolgálatot teljesítő munkások családjai részére egyáltalán nem folyósították ezeket a családi pótlékokat, de nem folyósították a hadisegélyeket sem. Említettem már egyszer, de ismét említenem kell, hogy szörnyű anomáliák vannak a nyugbérek körül is. Lehetetlen a helyzet, mert hiszen 30—35 évi nehéz munka után a megöregedett, munkában megrokkant bányászok mindö?sze havi 35—40 pengő nyugbért kapnak és ebhői kell nekik feleséget és 4—5, meg 6 gyermeket eltartaniuk. (Bodor Márton: Ez művész??!!) De ez még nem minden. Ezenfelül a bányatárs nlat a legtöbb esetben igyekszik kiegyezni azzal a munkással és mint nyugbéres embert visszaveszi a munkába igen kis órabérért s ennek fejében lecsíp a nyugbéréből. Beszélnem kell az ezeken a telepeken, főképpen a tatabányai teleoen uralkodó lakásviszonyokról is. A munkásoknak igen tekintélyes része egy helyiségből álló szükséglakásban lakik, többi részük pedig egyszobakonyhás lakásokban. Nem én mondom, hanem a tatabányai kerület képviselője, Szabó Gyula képviselőtársam említette meg a múltkor a házadómentességi javaslat vitája során, hogy ez sem erkölcsi, sem nevelési, sem szociális szempontból nem engedhető meg. Kérdezem: mennyivel inkább nem engedhető meg az, hogy a bányatársuiat olyan lakásokban engedi lakni munkásait, amely lakások betömött, abbahagyott tárnák fölé épültek és a föld állandó mozgása következtében olyan repedések vannak rajtuk, amelyekbe az ember jóformán a karját is bele tudja dugni. Éltveszély ezekben a házakban lakni és mégis, a bányatársulat semmit sem tesz abból a célból, hogy a munkásokat egészségesebb, rendesebb lakásokhoz juttassa. T. Ház! Hihetetlen állapotok uralkodnak ezeknek a bányáknak területén egészségügyi szempontból is. Bár majdnem minden bánya területén van egy-egy központi fürdőépület, az a baj, hogy ha valakinek fürdésre támad gusztusa, akkor rendszerint nem találni a fürdő kezelésével megbízott egyént. Nincs azonban a három bánya területén egyetlen zuhanyozó és munkasöltözőhelyiség sem és magam győződtem meg róla, hogy éjjeli váltáskor azok az emberek szénportól, szénsártól mocskosan mentek haza és karikáztak 12—20 kilométereket, anélkül, hogy megmosakodhattak volna. Kérdem: az a hatalmas Mák.-vállalat, az a Salgótarr'áni-vállalat, amely napi 3000 pengőt juttat Vida Jenő, illetőleg Chorin Ferenc zsebébe, nem tudná-e megtenni azt, hogy legalább minden tárna bejáratához vagy a lámpakiszolgálóhelyiségek mellé egy-egy zuhanyozó- és öltözőhelyiséget építsen? Hiszen mindenhol rendelkezésre áll elektromos energia. Elektromos forróvíztárolók útján egyszerűen és könnyen meg lehetne oldani a melegvízszolgáltatást. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nagyon csodálkozom azon, hogy a mi hatóságaink ez ellen eddig semmiféle észrevételt sem tettek. Állandóan hivatkozunk szociális szempontokra, állandóan hivatkozunk arra, hogy mi kultúrnemzet vagyunk és mégis ilyen hatalmas üzemek területén a legelemibb egészségügyi védelmet sem tudjuk munkásainknak nyújtani. T. Ház! Még hihetetlenebb állapotok uralkodnak a gyógykezelés terén. Különösen a tatabányai társulat orvosai ellen, vannak súlyos panaszok. Paletta és Szutrély nevű orvosok azzal lépnek be az ajtón, ha egy munkás, egy bányász megbetegszik, hogy: »maga szimuláns, mars ki az ágyból« és anélkül, hogy komolyan megvizsgálnák a beteget, küldik, zavarják őt munkára. A munkást csak akkor tekintik betegnek, ha 40 fokos lázban fetreng, de akkor sem kapja meg azt, amit az általa fizetett munkásbiztosító járulékok fejében meg kellene kapnia. Igen sok esetről vettem fel jegyzőkönyvet; esak egy jellemzőt szeretnék elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Egy Vízvári István nevű vájár, 1938 június 25-én bányai munkahelyén súlyos lábtörést szenvedett, mert a bányamunkahely felső padozata rászakadt. A leomló szén összezúzta a jobblábát és többszörös csonttörést szenvedett. Három hónapon keresztül a tatabányai kórházban csupán sulyokkal húzták a lábát és cinkkenőccsel kezelték. Három hónap után tették a törött lábat gipszbe, de ugyanakkor kitették a kórházból és lakására szállították, többszöri és állandó sürgetés után egy ápoló ment ki a beteg lakására s hosszabb idő után megújította a kötéseket. Orvos nem is ment ki a beteghez. Tekintettel arra, hogy a munkás ezt a kezelést nem tartotta megfelelőnek, többször kérte ő is, a felesége is, hogy a pesti kórházak egyikébe utalják be kezelésre. Paletta Viktor bányakórházi főorvos ezt kereken megtagadta és a baleset utáni tízenegyedik hónapban, amikor a beteg ismételten sürgette Pestre utalását, kijelentette, hogy^ amputálni kell a lábát. (FelkiálVások à szélsőbaloldalon: Gyalázat! Szörnyűség!) Tizenegy hónap után a beteg kierőszakolta ugyan az Oti.-hoz való felküldését, azonban Paletta Viktor bányafőorvos véleménye alapján az Oti. is amputáltatni akarta a lábát. És mi történt? A láb megjavult, a beteg már rá tud lépni és bottal járni is tud. Csupán arra volna szükség, hogy a lábán lévő csontszilánkokat kiszedjék, de ez a szerencsétlen ember nem tud még ennyit