Képviselőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 12. - 1939. szeptember 14.

Ülésnapok - 1939-11

254 Az országgyűlés képviselőházának 11 Újságban egy szerény kis cikkben tárták fel sérelmeiket. Én folytattam lépéseimet és magasabb helyre mentem a közoktatásügyi minisztériumban és ott előadtam ismét kérelmeinket, sérelmeinket. Ott azt a felvilágosítást kaptam, hogy ebben az ügyben egyedül csak a miniszter úr tartotta fenn magának az intézkedés jogát, (Hóimiii Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Ügy van!) de hát a miniszter úr távol van és így egyébként is a beszélgetésekből azt a meggvn'ződps

f merítettem ott, — ne méltóztassék rossz néven venni — hogy ezek a magas miniszteriális tisztviselő urak is ilyen kérdésekben igen nehezen jutnak be a közoktatásügyi miniszter úrhoz. (Hónian Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem adhatnak nyilatkozatot!) Ebben a meggyőződésemben megerősített engem a kérelmezőknek az a bejelentése, hogy ők ismételten hónapok óta igyekeztek a miniszter úr őnagyméltósága elé jutni, elsőízben április havában, amikor az Országos Tanáregyesület elnöksége útján kértek kihallgatást, másodízben május 9-én sürgönyileg kértek külön kihallgatást a miniszter úrtól — ismét eredménytelenül. Amikor pedig már látták, hogy — úgylátszik — elzárul előttük a miniszter úr ajtaja, akkor végre más megoldás híján, ajánlott levélben adták fel az emlékiratukat a miniszter úr címére és ismét sürgönyben kérték a miniszter urat arra, hogy szíveskedjék és kegyeskedjék őket fogadni. Én^ ebben egy egészen különleges rendszert látok és bár nem hinném, hogy a közoktatásügyi miniszter úr intencióinak megfelelne az, hogy őt ennyire elzárják a kérelmezők elől, mégis szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy az ilyesmi elégedetlenségre vezet, azt az érzést kelti a kérelmezőkben, hogv ők nem juthatnak illetékes fórumuk elé és így ezek a kérdések, amelyek tulajdonképpen a szakminisztérium hűvös légkörébe tartoznak, ide kerülnek a Ház színe elé, politikummá válnak, meggyőződésem szerint feleslegesen. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Erről azonban igazán nem tehetnek a kérelmezők^ őket ezért felelőssé tenni valóban nem lehet. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az élet sürget, az ínség szorongat, úgyhogy ők kénytelenek más úton nyilvánosságot keresni. Amikor én ezt megemlítem, csak szimptomatikus tünetekre akartam rámutatni. Most már rátérek a két memorandumra magára. Az egyik a felvidéki tanároktól származik Kassáról, a másik pedig a régi csonka haza tanárainak panaszait foglalja össze. Az előbbi bátorhangú, szinte talán merészhangú; amikor az ember olvassa, úgy érzi, hogy ez a felvidéki szellemnek a kisugárzása. (Csoór Lajos: Több szabadság!) Amikor elolvastam, az volt az érzésem, hogy a 114 pengős fizetés nyomán bizony ez a nagyon önérzetes hang hamarosan meg fog változni. A felvidéki tanároknak ez a memoranduma két okra hivatkozik, amelyeknek alapján, mint ők mondják, szükségesnek tartják, hogy »nyomoruknak rendkívül súlyos voltára hangosan felhívják a magyar királyi kormány és Magyarország jobbérzésü közvéleményének figyel" mét«. Az egyik ok az, hogy a felvidéki magyarság tanítása ma még fokozottabb munkát igényel, mint a csonka hazáé, — hiszen ott magyar szempontból az oktatás teljesen el van maradva. A másik ok a díjazásnak olyan nagyit íese 1939 június 28-án, szerdán, mértékű csökkenése, amely az ő megélhetésüket nehézzé, szinte katasztrofálissá teszi/ Felsorolják azt, hogy a 114 pengős fizetésből, mire telik: élelemre, lakásra, villanyra, fűtésre, mosásra és újságra telik ebből a 114 pengőből, de azután felsorolják mindazt, amire nem telik, ami olyan hosszú sorozatot jelent itt a memorandumban, hogy ezzel nem akarom untatni az igen t. Ház tagjait. Azzal fejezik be, szinte elkeseredett hangon, hogy (olvassa): »A magyar tanárok nem óhajtanak a tisztes nyomor proskribáltjaivá válni, évtizedes magtalanság kárhozatának nézni elébe, hanem hon- és nemzetvédő munkájuk ellenében magas kultúrl'eladataiknál semmivel sem alacsonyabb bérek ellenében őszinte megelégedettséggel óhajtják terjeszteni a végvidékeinken taián mégis csak nagyon is kívánatos megelégedés szellemét«. Ez az egyik memorandum. A másik, a csonka hazai, konszolidáltabb hangú, a fiú segély kiáltása az apához — ez van benne, idézem — és egyébként azzal fejezi be, hogy (olvassa): »"Végeredményben pedig akár kapunk állást, akár nem, a diploma megszerzése után meggyötört idegekkel, megtépázott idealizmussal állunk itt valamennyien és ha még mindig szárnyaló lélekkel és jókedvvel állunk a kultúra vártáján, ez csak a fiatalság heroizmusának és a bennünk Antaeusként éiö hivatásszeretetnek köszönhető.« Ezekben voltam bátor ismertetni magukat a memorandumokat. Ami a kérdés lényeigét illeti, bátor Vtagyok a következőkre rámutatni. Az 1934 : XI te hároimf éle tanári (állást ismer : rendes tanárt, helyettes tanárt és óraadó tanárt. Azok a tanárok, akik ezt a memorandumot 271-en aláírták^ egyik kategóriába sem tartoznak, mert egy rendelet alapján létesültek olyan tanári kategóriák, amelyek szembenállnak a törvényben megállapított kategóriákkal. Ez a rendelet pedig, amely a nemrég készült törvénynek nem felel meg, olyan helyzetet teremtett, hogy 15-féle elnevezéssel illetik ezeket az ideiglenes tanári állásokat. Ha az ember ezeknek az állásoknak elnevezését sorban meg akarja ismerni olyan variációt állapíthat meg, amelyre eddig nem lehetett felkészülve. (Meizler Károly közbeszól.) Vannak óraadó helyettes tanárok, kisegítő óraadó helyettes tanárok, ideiglenes kisegítő óraadó helyettes tanárok, ideiglenes óraadó helyettes tanárok, óraadó tanárok, kisegítő óraadók, ideiglenes óraadók, ideiglenes kisegítő óraadók. Még folytathatnám, mert csak nyolcat mondtam el és 15 van. Ennek a 15 kategóriának megfelelően csodálatosképpen a fizetés is éppen 15-féle. Régebben 35 pengőnél kezdődött a fizetés, azután változott. Volt 50 pengő plusz ellátás, majd 76—77—78—79—80— 81—82 pengő, 100 pengő és 114 pengő stb. Úgyhogy ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy ezeknek a fiatal tanároknak, akiknek fizetése legmagasabb fokon 120 pengő, egyrésze családos, nős ember és ehhez a fizetéshez azelőtt még családi pótlékuk sem volt, akkor mindenki elképzelheti, hogy tulajdonképpen micsoda nyomorban és ínségben szenvedtek ezek a tanárok, akikre pedig a legfelelősségteljesebb munka elvégzése hárul. (Zaj.) A helyzet, amely ma a középiskolában van, más szempontból sem felel meg a törvényes követelményeknek. Az előbb hivatkozott törvény 12. §-a kötelezően előírja, hogy minden