Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-384

Az országgyűlés képviselőházának 3SJ/.. hiszen ha a kivétel áldásának élvezéséről lenne szó, a későbbi szakaszokból mindenütt kitűnik, hogy a korlátozás a 2. §-ba felvettekre is vo­natkozik. (Kertész Miklós: Így van!) T. Képviselőház! Annál érthetetlenebbnek tartom, hogy akkor is, amikor úgyszólván sem­mit sem ér gyakorlatilag ez a szakasz, mégis olyan szűk marokkal mér, mégis a semmit sem érő kivételek közül is nagyon érdemes kategó­riákat kisemmiz. Itt van mindenekelőtt a tűzharcos-kérdés, a tűzharcosoknak, hadifoglyoknak, hadirok­kantaknak ügye. Nem elég, hogy valaki tűz­harcos volt, vagy hadifogoly volt éveken ke­resztül, hadirokkant lett» még kisegítő jog­címre is szükség van, sebesülési éremre vagy valami kitüntetésre ezek mellé. Állítom, hogy aki ezt a javaslatot fogalmazta vagy ezt he­lyesli, az nem volt a harctéren, (Esztergályos János: Fogalma sincs a harctérről!) az nem volt ott azon az éjszakán, amely éjszakáról Gyóni Géza ismert szép költeményét írta. (&gy hang a jobboldalon: Ez tévedés! — Esztergá­lyos János: Akkor meg lelketlen, kíméletlen, embertelen!) A tűzharcosokat egyszerűen el akarja intézni azzal, hogy kötelességet telje­sítettek. Nohát, az az illetői is teljesíthette kö­telességét, megszerezhette a tűzharcos! minő­séget, szerezhetett egy-két medáliát, de való­színűleg csak valami távoli parancsnokságo­kon, mert aki velünk volt ezeken az éjszaká­kon azokban a hetekben, hónapokban, éveken keresztül, annak ugyan a tűzharcosság köte­lességteljesítés volt, de egy kissé nehéz köte­lességteljesítés volt. Az nem beszélhet így, ahogyan ők beszélnek. Az olyan ember, aki a tűzharcosság mellé még kitüntetést is követel, azért sem volt ott a harctéren, mert annak, aki ott volt a harctéren, tudnia kell, hogy a tűzharcosok tömegei megérdemelték volna még azt a kitüntetést, de» sokféle okból nem jut­hattak hozzá. Magam visszaemlékezem a Po­tiorek-féle offenzíva idejére. Igen derék, vé­res teljesítményeket vittünk véghez. Amikor a Potiorek-féle offenzíva nem sikerült, egy el­vet dobtak a hadsereg felé s az egész világ­nak, hogy: miután ez az offenzíva nem sike­rült, senki sem kaphat kitüntetést. Pedig^ vjsz­szaemlékezem erre, a Potiorek-offenzívára, nemcsak az előrenyomulásunkra, amely szám­talan és számtalan hősies cselekedet véghez­vitelével járt, hanem visszaemlékezem a visz­szavonulásunkra is, arra a nagy pánikra, ami­kor mindegyikünk, minden század ide-oda ki volt rendelve, ellenlökésekkel utódvédharcok­ban tartóztatta fel napokig az ellenséget, hogy a hátunk mögött visszavonuló brigádok átkel­hessenek a Drinán vagy a Száván. Mindeze­kért nem járt kitüntetés, mert elvként mond­ták ki, hogy nem jár. Akik azonban a derék, nagyszerű tetteket véghezvitték, hogyan jut­nak ahhoz, — parányi igazságosság mellett, parányi magyar lelkiség mellett — hogy azért, mert nem kaptak kitüntetést, ne részesüljenek ennek a szakasznak kedvezményében? Igenis, t. Képviselőház, aki kitüntetést ka­pott, az mind megérdemelte,; meg kellett ér­demelniök különösen azoknak, akik a vonal­ban voltak és nem a hátsó parancsnokságnál. Azoknak ez elég jogcím legyen. A sebesülés ténye is talán magában elég jogcím lehet, de ha valaki nem is sebesült meg, nem is kapott kitüntetést, azért az a tűzharcosság még min­dig elég érdem az igaz magyar lelkiség sze­rint ahhoz, hogy a kivételek közé bejuthasson. ülése 1939 március Él-én, kedden. 431 És a mai idő talán a legkevésbbé alkalmas arra, hogy megbontsák ennek a nemzetnek so­rait. Bizony, ma is úgy áll a helyzet, hogy egy nagy egységre volna szükségünk, egy nagy lelki testvéri összeolvadásra s ez az idő is olyan, mint amilyen sokszor volt, hogy legfőbb kötelességünk volna, szívünk vágyá­nak tennénk eleget, ha a hadierények kultu­szát mennél magasabb piedesztálra emelnénk. Ez az idő nem alkalmas arra, hogy itt embe­rek, akik talán nem is hivatottak rá, mert nem voltak a tettek mezején, a hadiérdeme­seknek, a tűzharcosoknak minden érdemét most egyszerűen csak úgy egy kézlegyintés­sel elintézzék. Ilyenkor természetesen nemcsak a tűzhar­cosokra, a hadirokkantakra, a hadifoglyokra, hanem gondolok ezeknek hitveseire, gyerme­keire is, akiket éppen úgy érdemeseknek tár­nék arra, hogy ők is a kivételek közé Boroztas­sanak, mint ahogy a hősi halottak özvegyei és gyermekei is, továbbá az ellenforradalomban megszenvedettek gyermekei is a kivételek közé kerültek. Nagyon szép, hogy a hőisi halottak özvegyei vagy gyermekei megmaradhatnak állásukban, de igen sokszor nincs is olyan szükségük rá, mint a tűzharcosnak, rokkantnak vagy nadifogolynak, hogy állásukban megma­radhassanak, mert elég sajnos, de így van: azt a szegény hősi halottat már nem kellett eltar­tani, de itt vannak ezek a megrokkant és meg­öregedett tűzharcosok, hadirokkantak, hadi­foglyok, akik közül a legtöbbet már el kell tar­tani azért, mert hiszen a harctéri szenvedések siettették azt, hogy minél előbb munkaképte­lenek legyenek. Micsoda irgalmatlanság, mi­csoda kegyetlenség, a magyar lelkiségnek mi­csoda hiánya kell ahhoz, hogy nem engedjük meg, hogy a gyermek, a feleség, vagy unoka ott maradhasson állásában s kenyeret keres­hessen nemcsak magának, hanem annak a tűz­harcosnak, hadirokkantnak és hadifogoly­nak is. Én tehát nagyon hiányolom azt, hogy ezekre a kivételezést nem terjesztik ki. Mennyi­vel megokoltabb az, hogy viszont az ellenforra­dalomban résztvettek gyermekeire, ha a ve­szélynek csak egy kis szele is érte őket, kiter­jesztik a mentességeit? Bocsánatot kérek, ha elég ennyi veszélyeztetettség, akkor azok, akik heteken, hónapokon át kint voltak a harctéren, mégis kissé nagyobb veszélynek voltak kitéve, ha tehát ezek az ellenforradalomban résztvet­tek és azok leszármazottai megérdemlik, — mint ahogy megérdemlik — hogy a kivételek közé soroztassanak, akkor a legkevesebb az, hogy ugyanilyen elbánás nyilvánulhasson meg a tűzharcosokkal szemben is. Felemlítették itt és én is hozzájárulok ah­hoz a kifogáshoz, hogy ott vannak az orvosok és lelkészek is, akik szintén nem tartoznak a kivételek közé, holott az első segélyhelyeken és másutt bizony sokszor kissé hosszasan ki voltak téve az életveszélynek, jobban, mint sok ellenforradalmi harcos, akire ez a javaslat gon­dol. De ha nem is volt a harctéren az orvos vagy a lelkész, a járványkórházban műkö­. dött, ahol mindennap, minden percben állan­dóan a halállal játszottak, minit; ahogy igen sokat közülök el is vittek a járványok. Es nincs vége a felsorolásnak. Ha az ellen­forradalmi küzdőket megjutalmazzuk, a kivéte­lezései, akkor ott vannajk a 48-as honvédek is, a hősi halottak, azok utódai, vagy ott vannak a boszniai háborúban elesettek, azoknak ma-

Next

/
Thumbnails
Contents