Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.
Ülésnapok - 1935-372
22 Az országgyűlés képviselőházának 372. ülése 1939 február 2/^én pénteké ben szavukat is alig merik felemelni s miután a területi kartelek rendszere teljes mértékben kifejlődött, a kereskedelem függése ma már olyan természetű, hogy lassan egyszerű elosztó szervvé válnak. A kereskedelem szabad mozgása eltűnt. Minthogy pedig a kereskedelem hármas tagozódása, a nagy-, közép- és kiskereskedelem még további kettővel szaporodott, a kartelszerződések úgynevezett kizárólagossági záradékai értelmében a »szerződéses« és »kedvezményezett« kategóriák mint újabb nagykereskedőt ültethetik be az illető árutermelő vállalat, vagy bánya és a fogyasztó közé: ez annyit jelent, hogy az áru útja rendkívül megnövekedvén, megdrágíttatott. Ez semmi egyéb, mint a láneolásnak az egész vonalon való kiszélesítése. < Hogy ez a gazdasághatalmi rendszer menynyire mehet és mennyire kíván rátérdepelni az állam mellére, azt példázza a Subsmissionskartelek rendszere, f amellyel a közszállítási szabályzat rendelkezéseit játszák ki. Vagy emlékeztessem a t % Házat a GFB. gyár esetére, ahol csekély adóemelés miatt azzal a retorzióval élt a vállalat, hogy munkásait hirtelen elbocsátotta és ezzel kényszerhelyzetet teremtett? Vagy emlékeztessek a Bacher-ügyre, (Ügy van! jobb felöl.) ahol el spekulált idegen vagyonért az állam tétetett felelőssé (Ügy van! Ügy van! jobb felől. — Malasits Géza: Eleget tiltakoztunk ellene!) s annak anyagi terhe az állam nyakába varratott? Vájjon ezek a kérdések nem igazolják-e teljes mértékben a zsidóságnak azt a törekvését, hogy magát az általános élő jog és rendszabályok alól kivonja, és erőszakos eszközökkel lépjen fel {magával az áliliatmimial Szemlben is? Vájjon nem a jogi^exterritorialitásra való itörekvések félre nem ismerhető jelenségeii-e ezek 1 ? Ha az ipari vezetők számát és kvalifikációját nézzük, azt látjuk, hogy a gyári vezetők számából a 30-as évek elejétől kezdve — és a statisztika ebben nem változott az utóbbi időkig — 500 és egynéhány a technikai főiskolát végzettek száma, körülbelül 600 a más egyéb ipariskolát végzettek száma és 2700 körül van a legkülönfélébb kereskedelmi iskolákat végzettek száma. Ezek közül 704-et az »egyéb «rovaton könyvel el a statisztika, mondván, hogy ezeknek középiskolai képzettsége sincs; magyarul: egyszerű vigécek. Ez a legkevésbé sem vall arra, hogy mi az elég súlyos költségekkel fenntartott egyetemeinkről kikerülő, technikailag és gazdaságilag művelt ifjúságunk szellemi tőkéjével helyes ökonómia mellett bánnánk. Nézzük egypár percre, t. Ház, a dömpingexport kérdését. Itt a következőket találjuk: Minthogy az egységes nemzetgazdálkodás szempontjai a spekulatív érdekek mellett elhalványulnak, következésképpen mellékessé válik a termelési ágak szükséges konföderációja is és elhalványul egyúttal az összműködésből eredő előny keresése is. A mezőgazdaság részére azonban nem mindegy, hogy drágán vagy olcsón kapja-e az ipari árut, amelyet gazdaságában felhasznál, mert ha drágán kapja, mérlege rossz, kedvezőtlen feltételek mellett versenyez kifelé. De a kisebb iparosnak és különösen a középiparosnak sem mindegy az, hogy ahová azelőtt külföldre szállított, ott külső konkurrense most olcsó dömping-áron szállított magyar félgyártmányokkal konkurrálja le. Az amúgyis kedvezőbb viszonyok közt termelő külföldre csak súlyos áralakmalassal, valóságos elpocsékolással lehet dömpingárut szállítani, tehát azt a nagy árdifferenciát, amely sok esetben száz százaléknál is több, a hazai fogyasztónak kell megfizetnie. Van azonban ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Nyilvánvaló, hogy az ipar igen hasznosan járulhat hozzá a devízabeszerzéshez. Itt azonban egészen más érdekek játszanak közre. Tavaly ilyenkor Genfben a cseh delegátus, Vanek úr, azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy Magyarország mindenáron az ipari termékek exportját erőszakolja velünk szemlbeii, aimikor sokkal könnyebben használhatnák a mezőgazdasági termékeket? Amikor később utánanéztem a dolognak és kezembe vettem Bachmann úrnak, a svájci nemzeti bank elnökének kiadmányát, csodálkozással kellett megállapítanom, — mint mindenkinek, aki azt kezébe veszi — hogy milyen elváltozások történtek Svájcban az utóbbi tizenöt év alatt a bankéletben. A svájci nemzeti bank elnöke milliárdokra teszi azokat az öszszegeket, amelyeket Közép-Európa ipari vállalatai küldtek az újonnan felállított, többszázra nőtt holding-társaságok útján Svájc területére, vagy amelyeket más országokból küldtek át oda azért, hogy a svájci bankokon keresztül juttassák vissza a nemzetközi pénzpiac csatornáiba. Amikor azután megkérdeztem erről egy odavaló urat, az egészen őszintén megmondta, hogy az ipari vállalatok exportált áruinak ellenértéke csak részben kerül haza, a többi a holding-társaságokon keresztül a nemzetközi pénzpiac csatornáiba jut. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Mit jelent ez? Azt, hogy ami a Rimamurájiy-Salgótarjáni részvénytársaságnál történt, az nem ad hoc eset, az hozzátartozik ennek az elzsidósodott monopol-kapitalizmusnak a rendszeréhez; más szóval: nem más, mint a nemzetközi zsidó tőkének úgynevezett transzferálási rendszere. (Ügy van! jobb felől.) A legsajátságosabb azonban azok között az adatok között, amelyeket bátor voltam felhozni, a kény szeregyess égek egészen specifikus magyar üzletága. Az Országos Hitelvédő Egylet az 1926-tól 1935-ig terjedő időre 350 millió pengőben jelöli meg azt az összeget, amelyre a kereskedők szert tettek azon a címen, hogy a hitelező vállalatok elengedték nekik követeléseik 70 százalékát; ehhez járul még az ipari fizetésképtelenségek címén előállott 60 milliós differencia és a magánegyességek címén legalább ugyanennyi összeg. Ha a kényszeregyesség vagy a magánegyesség elszórtan jelentkezik^ ez helyénvaló a gazdasági élet folyamatosságának biztosítása érdekében, mert hiszen ezzel a kereskedő prosperitása a jövőre nézve lehetővé válik. Ahol azonban ez töm eg jelenségé lett, — aminthogy például az ország 862 cipőkereskedője közül 445 kényszeregyezkedett, továbbá a 409 bőrkereskedő közül 349 került számottevő fizetési nehézségbe — ott ez annyit jelent, hogy itt már nem sporadikus jelenségekről, (Rajniss Ferenc: Vagyonszerzés!) hanem tömegesen jelentkező nyereségszerzési, sőt vagyonszerzési ! módokról van szó. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Czermann Antal: Adómentes alapon!) Ügy van, adómentes alapon és erről
