Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

264 Az országgyűlés képviselőházának 379. gyár törvényjavaslat, azért megmarad az a bizonyos angolnyelvű védjegy, amely ennek a szellemnek származási országát jelzi. (Buehinger Manó: Made in Germany!) Ha már a magyar fajvédelemről beszélünk, azt kérdezem: micsoda fajvédelem x az, amelyet > ez a törvényjavaslat szolgál: vagyis szabatosabban: valóban magyar fajvédelem volt-e mindig és az-e ma is az a politika, amelyet a fajvédelem jelszavával űztek és űznek! Az utóbbi két évtizedben ismételten találkoztunk, most ismét sűrűbben találkozunk a faj védelem és a fajvédőpolitika jelszavaival. Elsőízben a kommunizmus bukása után jelentkezett ez az irányzat és akkor valóban egy meglévő nemzeti hangulatnak, bár elferdített formájú kifejezője volt. A kommunizmus bukása után jelentkezett nálunk a politikai életben átütő erővel a fajvédőnek nevezett irányzat. Akkor a proletárdiktatúrának nevezett, de valójában egyszerűen a: zsidó és nem zsidó szellemi lumpenproletáriátus önkényuralmának nevezehető rémuralom rövid, de gyászos ideje után, amely a magyar nemzet minden hagyományos erkölcsi értékének sárbatiprásával, a nemzet legjobb fiainak legyilkolásával és bebörtönzésével igyekezett a maga uralmát konszolidálni és amelynek sikerült az ország kétharmadrészét elveszíteni, mondom, ez után az idő után valóban a magyar nép egészséges életösztöne érezte meg a csőcselékuralom természetes reakciójaképpen azt, hogy csak az ezer éven át országfenntartó nemzeti és keresztény alapra való visszatérés jelentheti a feltámadás útját. Akkor is, mint mindig minden valóban nemes és helyes eszmének, megvoltak ennek a keresztény nemzeti újjászületésnek is a vámszedői, azok. akik a legszebb eszmét is aprópénzre tudják felváltani és a maguk kisded karrier-céljaira tudják kamatoztatni. Akkoriban született meg az a magyar fülnek rettenetes kifejezése, hogy »keresztény kurzus«. Én, mint keresztény magyar, bár akkoriban még nagyon fiatal voltam, a lelkem mélyén tiltakoztam ez ellen a magyartalan és borzalmas kifejezés ellen, hogy »keresztény kurzus«. Meggyőződésem volt már akkor és ma még fokozottabb mértékben az, hogy csak a keresztény szellem, a keresztény erkölcs parancsai, amelyek belevitték ezt a nemzetet a művelt európai népek sorába és ezer évig itt fenntartották, lehetnek egyedüli irányelvei a magyar államvezetésnek. Már ennek az igazságnak teljes át nem értését jelenti az, ha egy kurzus mellé, amely mindig múló politikai divatot, többé-kevésbé efemer dolgot jelent, (Rupert Rezső: Börzét jelent!) kiragasztják, odabiggyesztik, hogy: keresztény kurzus. Az úgynevezett keresztény nemzeti kurzus azonban sok mindent tett, csak egyet nem: nem hozta meg valójában sohasem azt a keresztény szellemben való nemzeti megújhodást és egy ilyen megújhodásnak szükségképpen való konzekvenciáit, amelyeket a jóhiszemű tömegek vártak tőle. Elsikkadt az egész egy ködös fajvédő jelszavakat hangoztató politikai agitáció; ban, amely a kereszténység jegyében való nemzeti összefogás helyett gyűlölködést és a nemzeti erők szétbontását hirdette már akkor is. Természetes, hogy azok a főurak, akik az egész keresztény nemzeti eszme valóban spontán jelentkezését átterelték a fajvédelem vágányára, meglehetősen bajban voltak a megvédendő fajt illetőleg, mert hiszen voltak kö- I ülése 1939 már cms 9-én, csütörtökön. zöttük számosan, akik — a fajvédő terminológiával élve — nem voltak fajmagyar származásúak, így azután megszületett a leggyönyörűbb és a világon egyedülálló logikai abszurdum, amelyhez képest érthetőség, világosság szempontjából még a csizmadia és a kéjgáz közismert példázata és ragyogó példaképe a logikának és az érthetőségnek: a keresztény faj fogalma. T. Ház! így már egészen könnyű volt a teóriáknak veszélytelen és nagyobb " agymunkát nem igénylő gyakorlati alkalmazása. Ahelyett, hogy a valóban itt élő, az itt magyarul beszélő, magyarul érző, magyarul viselkedő magyarságot származásra való tekintet nélkül itt megerősítették volna, ahelyett, hogy azoknak, akiket nem a faji teóriák alapján, hanem valóban is — ha már magyar fajról beszélünk — magyar fajnak nevezhetünk, életlehetőségeit fejlesztették volna, ahelyett, hogy azokat, akik valóban itt élnek legalább évszázadok óta, juttatták volna megfelelő szerephez az élet minden vonatkozásában, és ahelyett, ïhogy a szelekciókat nemzeti szempontból aszerint végezték volna, hogy ki valóban szívében, leikékében, csontja velejéig magyar; itt egyetlen konkrétum maradt, pozitívum helyett egy negativum: a külön fajjá kikáltott zsidóság elleni küzdelem hirdetése. Pedig nekünk, magyaroknak, nagyon csinyján kell bánnunk a fajelméletekkel. Később ki fogok arra térni, hogy éppen ezeket a ma divatos elméleteket használják fel olyan oldalról, ahol ez különböző imperialista érdekeknek megfelel, de a történelmi magyar egység érdekeit egyáltalán nem szolgálja. De ha el is fogadjuk, hogy vannak fajok a fehér fajon belül, akkor is — bár a civilizált világ nemzeteinek egymással való sűrű érintkezése és együttélése folytán tiszta fajokról ma alig beszélhetünk. — beszélhetünk magyar fajról, német fajról, szláv fajról, latin fajról, zsidó fajról, de keresztény fajról igazán nem beszélhetünk. Ez a bizonyos keresztény fajvédelem — már inaga a kifejezés is logikai abszurdum — két egymással össze nem egyeztethető definíciót állít egymás mellé. Ezt mutatja az is, hogy milyen meddő volt ez a fajvédő kereszténynek nevezett kurzus és mennyire nem termelt ki semmi konkrétumot, semmi pozitívumot. Nem is lett az egészből soha a szó nemes értelmében vett magyar fajvédelem, hanem csak az idegenifajúakká kinevezett magyar állampolgárok elnyomására irányuló törekvés, vagyis ismétlem, pozitívum helyett negatívum. Itt megint nagyszerűen érvényesült bizonyos más, nem törzsökös magyar elemek érvényesülése szempontjából a »vakulj magyar« teória. Sem a magyar történelmi középosztály, sem a magyar parasztságból feltörekvő valódi és (hamisítatlan magyarszármazású rétegek nem jutottak itt fokozottabb érvényesüléshez az úgynevezett fajvédő politika folytán, ök maguk nagyszerű rohamcsapatoknak bizonyultak, — nagyszerűen lehetett felhasználni mindenkit az egyetemi hallgatóktól kezdve egészen más fiatal szervezetekig — és ősi magyar szokás szerint félrevezetett idealizmusukkal és lelkesedésükkel kitűnően elvégezték a piszkos munkát, a gesztenyék kikapargatását a parázsból, de hogy a gesztenyéket kik ették meg, sok mindent elmondhatunk; mindenesetre nagy-