Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

Az országgyűlés képviselőházának 379. dezte meg a maga módja szerint ilyen drasztikusan a zsidókérdést a nürnbergi törvényekkel és az azóta abból folyó rendelkezésekkel, kívüle pedig egyetlenegy más állam sem. De akármilyen nagy és hatalmas birodalom a 80 milliós Németország, — elismerem — akármilyen kölcsönhatásoknak vagyunk akarva, nem akarva kitéve és akármennyire óriási is és érezzük is a súlyát ennek a nagyhatalomnak, 80 millió mégsem 200 millió, gyűrűvel pedig ezidőszerint, hála Istennek, nem vesz körül Németország és ha Isten segít és ha magunk maradunk magyar emberek, nem is fog soha körülvenni, ha megmarad bennünk az igazi nemzeti érzésnek és a függetlenségnek az a csöpp szikrája, (Rupert Rezső: Ha nem adják el az országot!) amelyet hiába keresünk például ebben a nacionalistának nevezett törvényjavaslatban vagy indokolásában. Hiába hangoztatja tehát az igen t. kormány, hogy mi nem a német törvényeket másoljuk le, én ebből csak annyit hiszek el, hogy a javaslat valóban nem másolata a nürnbergi törvényeknek, mert egyes rendelkezései enyhébbek, mások pedig szigorúbbak amazoknál, de az a szellem, amely ezt a javaslatot sugallta, nem magyar földön született meg, azt nem az a magyar géniusz termelte ki, amelyre mostanában olyan sokat szeretnek hivatkozni. Unos-untalan azt halljuk a kormány oldaláról, hogy mi a zsidókérdést a magunk módján, vagyis magyar módon oldjuk meg. Ugyanúgy vagyunk vele, mint az abszolutizmus idejében a vitézkötéses, magyar dolmányba bújtatott Bach-huszárokkal. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Erről Berzeviczy Albert ír nagyon érdekesen az abszolutizmusról szóló munkájában. Ahol arról van szó, hogy a nemzeti szellemnek bizonyos engedményeket akart tenni az önkényuralom, ezeket írja (olvassa): »Hogy milyen természetűek azok az engedmények, melyeket a kormány a magyarok nemzeti önérzetének tenni hajlandó, azt a legvilágosabban a tisztviselők egyenruházatának kérdésében hosszú vajúdás után hozott elhatározás mutatja. Erre nézve a kezdeményezés — valószínűleg kiosztott szerepképpen — Albrecht főhercegre bízatott s az elhatározás 1852 tavaszán, tehát oly időbér) történt, amikor az akkor várt hatás a császári körutazás számára volt hivatva kedvező hangulatot teremteni. Sajátságos, hogy az osztrák sajtó kezdte hangoztatni már 1851 őszén, milyen jó mód volna ez arra, hogy a kormány a magyar nemzet gyöngeségének hízelegvén ezzel az engedménnyel, elérje azt, hogy a nemzet majd önként hozzon olyan áldozatokat, melyekre Ausztria egysége szempontjából szüksége van. A következő év tavaszán Albrecht főherceg Grünne főhadsegéd útján részletes javaslatot terjesztett közvetlenül az uralkodó elé, melyben kifejtette, milyen jó benyomást fog az országban tenni, ha a magyarok előszeretete nemzeti viseletük iránt a tisztviselői egyenruhákban fog kielégítést nyerni. Bach véleményadásra szólíttatott fel. Tudva, honnan fúj a szél, azonnal ráállott a javaslatra és előterjesztésében szeretettel mélyedt el a gombok, sújtások, vitézkötések és zsinórok előírásának részleteiben«, — (Derültség. — Fábián Béla: A szarvasok őse!) »amelyekre nézve különböző módosításokat hozott javaslatba. Ajánlotta többek között, hogy a pénzügyőröknél, kik legtöbb áthelyezésnek vannak alávetve, az eddigi egyenruha«, — vagyis a zsinórmentes egyenülése 1939 március 9-én, csütörtökön. 263 ruha — »meghagyassék, de ezeknek is az addigi egyenes kard helyett, mely Magyarországon szokatlan, az itt szokásos görbe kard viselése volna megengedendő. Ilyen előzetes tárgyalások s a császár április 23-i elhatározása alapján bocsátotta ki Albrecht főherceg 1852 május 6-án a 14 szakaszból álló szabályzatot, mely a magyarszabású tisztviselői egyenruha viselését hivatalos eljárásnál kötelezővé teszi«, — így például végrehajtásoknál és egyéb ilyen népszerű eljárásoknál — »hivatalon kívül pedig megengedi. Egyúttal azonban minden más nemzeti öltözet viselését kizárja. A ruházat egybeállítása a következő: Sötétzöld posztóatilla, a szolgálati ágak szerint hatféleképpen változó színű bársonygallérral és ujjhajtókával, a rang szerint arany vagy selyem gombokkal, paszomiánttal, zsinórokikai és vitézkötéssel. A rangot a gallérra varrt rozetták száma jelzi: egy, kettő, vagy három. Teljes díszben a tisztviselő magyaros övet is visel arany vagy fekete selyem zsinórból és panyókásan függő prémes csurapét; ugyancsak díszben szűk magyar nadrág viselendő sujtásos sarkantyús csizmával. A föveg: kúnkalpag fekete asztrachánból, fönn a hajtókának megfelelő színű bársonyfödővel, arany rozettával és fekete kakastollakkal. Ehhez a ruházathoz görbe kard járul aranyos dísszel, gyöngyház markolattal.« — (Antal István: Akkor is magyar ruha volt és tisztelni kell! — Bródv Ernő: Bach-huszárok viselték! — Rupert Rezső: Önök az idegent mindig magyar ruhába öltöztetik és úgy akarják beadni a magyar népnek!) »A bogláron, gombokon, kardmarkolaton mindenütt a kétfejű sas díszlik. Ez az abszolutizmus által magyaros ruhába bujtatott Baeh-huszárok megnevezésének eredete.« (Bródy ErnÖ: Csehek magyar ruhában! Nem vagyok hajlandó tisztelni! — Antal István: Azért a magyar ruhát tisztelni kell! — Bródy Ernő: Azt igen, de ki van benne? A ruhát tisztelem, de fontos, hogy ki van benne! — Rupert Rezső: Magyar ruha csak 'becsületes, nemeslelkű emberre való! Emelkedett szellemű magyar emberre! — Fábián Béla (Antal István felé): A maga vezérének ősei is kaf tanban jártak!^— Zaj. — Elnök csenget.) Antal t. képviselőtársam, én Berzeviczy Albert munkájából ^idéztem a Bach-huszárok magyaros uniformisának leírását azért, hogy illusztráljam, hosry nem a rulha teszi az embert. (Bródy Ernő: Ügy van!) Amint ezekből a Bach-huszárokból, hiába bujtatták őket ilyen kakastollas, asztrachánoS, kalpagos, csurapés és vitézkötéses uniformisba, mégsem lett sohasem igazi magyar huszár, éppen úgy egy idegenből átvett, egy idegen szellemi tartalommal telített törvényjavaslatból sem lesz magyar szellemű törvényjavaslat, akármennyire hivatkoznak is benne a magyar fajvédelemre, akármennyire is hangoztatják, hogy a magunk módja szerint, keresztény és magyar mód szerint oldjuk^ meg ezt a kérdést; akármennyire nemzeti színű sallanggal és kakastollas teremtettézzük is körül, sohasem lesz belőle magyar, igazi magyar szellemű és valóban magyar érdekeket szolgáló törvényjavaslat. A Bach-huszár a magyar huszáruniformisban is idegen szellemű (Bródy Ernő: Ügy van!) és idegen hatalmi érdekeket szolgáló önkényuralmi cseh vagy német nemzetiségű lakáj maradt. Az ilyen törvényjavaslat indokolásában is hiába hivatkozunk magyar fajvédelemre, hiába büszkélkedünk vele, hogy ez ma40*