Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

26Ö Az Országgyűlés képviselőházának 37 imiulttal rendelkező embernél azonban ilyen belső csodálatos forradalmakban nem tudok hinni. En nem vonom kétségbe Darányi Kálmán volt miniszterelnök úr jóhiszeműségét, amikor kijelentette, hogy nem engedi túllépni az 1938 :XV. te. által megszabott határt, amikor azt hitte, hogy ezzel valóban kiveszi a szelet az agitáció vitorláiból és azt hitte, de határozottan ki is jelentette, hogy eddig és nem tovább! Az ellenzék szónokai figyelmeztették akkor az akkori miniszterelnök urat, hogy ez alig fog neki sikerülni, mert a demagógiának tett engedmények természetszerűen nem gyengítik, hanem erősitik a demagógiát és a volt miniszterelnök úr akkori szavaiból ki lehetett venni, hogy azért hangsúlyozza annyira ezt a legvégső határt, mert idáig is már úgy szorították őt. Viszont az első zsidótörvényt megszavazott szélsőjobboldali képviselőtársaim felszólalásaiból minduntalan hallottuk a most ismét viszszatérő hangot, hogy ők elfogadják a javaslatot, nem mintha kielégítőnek tartanák, hanem mert az első lépésnek tekintik -a zsidókérdés törvényes rendezése felé és bíznak abban, ihogy az első zsidótörvényt rövidesen követni fogja a második. Sajnos, a volt miniszterelnök úr optimizmusával szemben nekünk lett igazunk, akik ettől féltünk és azoknak, akik ezt remélték, mert rövid pár hónapi élet után, amikor még nem is jelentkezhettek az első zsidótörvény gyakorlati eredményei, a kormány benyújtotta à második zsidójavaslatot. De annyira nem volt helytálló az a remény, hogy valóban sikerül ezzel végetvetni az agitációnak, hogy az első zsidótörvény megszavazása után egynapi szünet nélkül folyt tovább az agitáció, sőt még sokkal erősebben és sokkal élesebben, mint addig és folyt olyan hangon, ami éppen azt igazolta, hogy az első zsidótörvény inkább buzdítást és bátorítást adott erre az agitációra. Folyt az agitáció nemcsak a szélsőjobboldali, nyilas és egyéb sajtóban, hanem folyt a kormány lapjaiban is, (Fábián Béla: Azok voltak a vezérek!) sőt az utóbbiakban még talán sokkal élesebben, mint a nyilas lapokban, minthogy az utóbbiakat nem fenyegette a lapbetiltás veszedelme. Megmondták előttem szólott képviselőtársaim közül számosan, így többek közt különösképpen Rassay Károly, hogy ez a javaslat a kormányzati dilettantizmust bizonyítja és korteseszköz. (Farkas István: Ügy van!) Kénytelen vagyok ezt a megállapítást aláírni. Ez a javaslat annak a kormányzati dilettantizmusnak a produktuma, amely a hatalomhoz való ragaszkodást nem véli másként biztosíthatónak, mint úgy, hogy versenyt fut az általa megtűrt, sőt sok esetben megindított és további útján korlátok között tartani nem tudott agitációval és demagógiával. Rassay Károly képviselőtársunk a vita során nagy elvi áldozatokat hozva, beszéde végén konkrét indítványt tett arra nézve, hogy a kormány vonja vissza ezt a javaslatot, utalja ismét a bizottság elé, amely esetleg egy szűkebb albizottságra bízza, hogy a javaslat legbántóbb igazságtalanságait, logikátlanságait és közjogi abszurdumait kigyomlálja belőle és így a javaslat, ha nem is válik általunk elvileg elfogadhatóvá, legalább is kevésbé álljon ellentétben a józan ész, a magyar alkotmányos tradíció és a keresztény emberséges érzés követelményeivel. Ù. ülése iÙÉÙ mârcitLs 9-én, csütörtökön. A dolgok mai állása szerint én is maga• mévá teszem Rassay Károly képviselőtársunk i indítványát, mert meggyőződésem az, hogy ma már más úton nem lehet véglegesen rendet j teremteni ebben a kérdésben. Akármint véleI kedünk is a zsidókérdésről, akár állítjuk, akár j tagadjuk, hogy ez a kérdés van, ma a kormányj zati bölcsességnek sikerült elérnie, hogy ez a { kérdés nemcsak vitathatatlanul itt van, hai nem úgy van itt, mintha ez lenne az egyetlen | fontos és megoldandó kérdése a magyar politikai életnek. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon. — Rupert Rezső: Fixa idea lett belőle.) Ez a kérdés megmérgezi az egész légkört, megbontja a nemzet valódi egységét, szembeállítja a magyar a magyarral, eltereli a figyelmet a legfontosabb és valóban életbevágó kérdésekről, mert akármennyire valljuk azt, hogy van zsidókérdés, azt utóvégre mégsem vagyunk hajlandók sohasem elismerni, hogy egy olyan kérdés, amely közvetlenül csak az ország összlakosságának 6 százalékát érinti, az első, legfontosabb és a leglényegesebb kérdés legyen, megelőzze a, milliókat érdeklő földkérdést, vagy a földmnnkásság és az ipari munkásság munkabérkérdését, a középosztály kérdéseit, a dolgozó szabadpályán működők kérdéseit, amelyek mind milliókat és száizezreket érintenek. Ma tehát valóban még áldozat árán is gondoskodni kell arról, hogy ez a kérdés végleg, de valóban végleg kiküszöböltessék közéletünkből és ezeket a ma már szükséges áldozatokat meghozzuk.. Ezen az oldalon megvolt és megvan a hajlandóság erre, mint éppen Rassay Károly igen t. barátom indítványa bizonyítja. Eckhardt Tibor képviselőtársam is, aki beszédének végső konklúziójában ugyan elfogadta a javaslatot, — ezzel tehát nem értek egyet — beszéde folyamán számtalan megszívlelendő dolgot és gyakorlati lehe! tőséget mondott el. Ezek után a legnyomatéj kosabban követemiikik kell azt a határozottsáj got és könyörtelen erélyt a kormányzattól, amelyet Eckhardt Tibor is követel, Ihogy szün| tessék meg még a legkíméletlenebb eszközök I igénybevételével is a nemzet további megha! sonlására és a gyűlölködésre vezető agitációt. Igen t. Ház! Véget kell vetni annak a cêlI zatos beállításnak, sőt még a beállítás lehetőségének is, mintha a zsidókérdés lenne a magyarság legnagyobb, sőt egyetlen központi kérdése, amelynek megoldása az a csodabalzsam, amelytől mintegy varázsütésre, az ország összes sebei begyógyulnak. Még ha el is fogadjuk a tételt» hogy van zsidókérdés, ez akkor is legfeljebb csak egyike és nem is a legfontosabbika azoknak a súlyos kérdéseknek, amelyektől a magyar nemzet jövő életének alakulása függ és amelyeknek megoldásához a csodás forradalom kormánya nem vitt egy fél lépéssel sem közelebb. Itt találjuk meg annak a rejtélynek a kulcsát, hogy miért kellett Imrédy volt miniszterelnök úrnak olyan rövid idővel a kaposvári beszéd után előjönnie ezzel a javaslattal, miért kellett előír áncigálni megint a jó öreg zsidókérdést, amely annyiszor húzta ki a vízből a bajbajutott kormányokat. Meg vagyok róla győződve, hogy azért kellett előhúznia, mert egy koncepciótlan, programmtalan, — mert a csodálatos forradalmat és a csodaszarvas jegyében hirdetett nemzeti lelki újjászületés frázisait talán mégsem lehet kormányzati programmnak nevezni — a kapkodó, a világpolitikai események és a saját külügy-