Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

Àz országgyűlés képviselőházának 379. ülése 1939 március 9-én, csütörtökön. âi>9 hang, becsüljük meg egymást és tanuljunk egymástól. Egyebekben nem kívánok foglalkozni Vozáry Aladár t. képviselőtársam beszédének lényegével. Ö a maga meggyőződését, a maga bizonyára helyes megfigyelését mondotta el. Csak egy tanulságot vonok le éppen a Vozáry Aladár t. képviselőtársam által elmondottakbúi, hogy tudniillik sem itt, sem ott, sem keresztények, sem zsidók között általánosítani nem lehet s hogy akadtak, — hogy azután milyen arányban, az más kérdés — itt is, ott is tisztességes jó magyar emberek és hitvány emberek. A hitvány ember, — most nemcsak a zsidókra gondolok, mert abban igaza volt Vozáry Aladár képviselőtársamnak, hogy nem szabad megkülönböztetést tenni aszerint, hogy zsidó volt-e valaki vagy nem, — aki nem ragaszkodott magyarságához, egyformán megvetendő. De nekünk, — természetesen eltekintve azoktól az esetektől, amelyek kimondottan hazaárulásjellegüek voltak s amelyek megtorlást kívánnak, — nem az a célunk most sem és máskor sem az volt, hogy kizárjuk a magyarság testéből azokat az embereket, akik most talán már a kedvező konjunktúra folytán, de mindenesetre odla, vissza kívánkoznak. A régi időkben is voltak az átlagos emberi gyengeségeknek áldozatai. Maga Deák Ferenc panaszszerűen mondotta, hogy azért kellett neki annyira sietnie a kiegyezés nyélbeütésével, inert, sajnos, a magyar társadalom vezetőrétegeiben, a középosztály elitjében is annyian fáradtak már ki lelkileg a nemzeti ellenállásban, hogy egymásután állottak be az önkényuralom szolgálatába, (Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Propper Sándor: Bach-korszak!) egymásután vállaltak állásokat, nem mintha megszűntek volna magyar érzésűek lenni, hanem egyszerűen nem bírták már az ellenállást. Az emberi természetnek megfelelő általános gyengeség ez és nem lehet mindig és időtlen időkig hősiességet követelni a nagy tömegektől. En nem akarok neveket említeni, de volt egy olyan úr, aki később közismert büszkesége volt a magyar bírói karnak, de előzőleg egy időben megtántorodott. Ez az úr 48-ban honvéd volt, -— tehát mindenesetre jó magyar hazafi volt — s emiatt 49^ben büntetésből besorozták a es. kir. hadseregbe. Ott hamarosan hadnagy, majd főhadnagy lett, s mint főhadnagy kvietált és 1857-ben beállott a pesti os. kir. törvényszák tanácsi szolgálatába és később Fehérvárra helyeztetett át. Ugyanez az úr később a imagyar bíróságoknál folytatta működését és igen magas rangban vonult nyugdíjba. Mégsem lehet azért azt mondani, hogy ez az úr mem volt jó magyar ember, mert átmenetileg és uiert a helyzet úgy hozta, 'megalkudott a sorsával. En nem mondom, hogy hős volt, de azt sem lehet mondani, hogy teljesen elszakodt a magyar nemzettől, pedig akkor, amikor ő itt a es. kir. bíróságon állást vállalt, ez a bíróság még nagyban hozta németül az ítéleteket azokban a politikai perekben, /amelyeket az 1848-iki szabadságharcban részt vett magyar hazafiak ellen indítottak. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ezzel legyen szabad befejeznem a Vozáry képviselőtársam felszólalására tett észrevételeimet. T. Ház! Az előttünk fekvő törvényjavaslat a második kísérlet az úgynevezett zsidókérdés törvényes rendezésére. Az előző rendezésnél, amely az 1938 : XV. te.-et hozta, az indoí kolásban és a vitában elhangzott miniszterelnöki és miniszteri nyilatkozatokban azt hangoztatták, hogy a ' törvényre azért van szükség, hogy ezt, az egész közéletünket megmérgező kérdést, a zsidókérdést úgy intézzük el, hogy az egy szer smindenkorra lekerüljön a napirendről és ne mérgezze meg továbbra (közéletünket. Hangoztatták akkor a kormány exponensei, hogy magának a zsidóságnak is érdeke, hogy helyzete a nemzet testén belül törvényes szabályozást nyerjen, esetleg korlátok állíttassanak fel számára, hogy azután ezeken a korlátokon belül szabadon és zavartalanul élhesse az életét és ne legyen meg az alapja annak, hogy időről-időre mindig az agitáció és a demagógia áldozata legyen. Kijelentették a képviselőházban és a felsőházban is, — a képviselőházban még Darányi Kálmán akkori miniszterelnök úr, a felsőházban már Imrédy Béla akkori miniszterelnök úr, — hogy ez az a legvégső határ, — már mint az 1938 : XV. te., ameddig a zsidókérdés rendezése szempontjából el lehet menni és a kormány nem fogja tűrni a tovább licitálást s a zsidókérdésnek a demagógia és agitáció céljaira való felhasználását. Imrédy volt miniszterelnök úr még a szeptemberben elmondott kaposvári beszédében is ugyanezt vallotta és rövid két hónapra rá, karácsony előestéjén (Rassay Károly: Tapintattal a szent ünnep alkalmából! — Farkas István: Krisztkindliként!), beterjesztette ezt az előttünk fekvő javaslatot. T. Ház! Az előttem felszólalt ellenzéki képviselő urak valamennyien rámutattak arra, hogy milyen csodálatos változásnak, hogy úgy mondjam, milyen csodálatos belső forradalomnak kellett az akkori miniszterelnök úr lelké1 ben végbemennie, hogy .szemben a két hónappal azelőtt vallott felfogásával és pedig nagyon erélyes felfogásával, amelyben még meg is fenyegette azdkat, akik túl akarják licitálni a zsidótörvényt, homlokegyenest ellenkező álláspontról tegyen tanúságot, őszintén szólva én nem tudok hinni ebben a csodálatos belső változásban. Egy olyan komoly múlttal rendelkező és komoly munkában felnőtt ember, mint Imrédy Béla, ilyen alapvető kérdésekben nem szokta niáról-holnapra megváltoztatni a felfogását és főként annak alapvető elvi részeiméi nem képzelhető el, hogy egy ilyen komoly ember átugorjon az egyik végletből a másikba. En kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Imrédy volt miniszterelnök úr vagy akikor nem volt jóhiszemű, amikor kaposvári beszédében ismert kijelentését tette, yagy pedig akkor cselekedett jobb meggyőződése ellenére, amikor ezt a javaslatot beterjesztette. Mert lehetetlen elképzelni, (Bródy Ernő: Halljuk! Halljuk!) hogy alig két hónappal egy ilyen alapvető fontosságú törvényjavaslat benyújtása előtt nem élt volna már benne a második zsidójavaslat gondolata, vagy pedig, ha valóiban nem gondolt arra, kizárt dolog, hogy éppen azokban a hetekben, amikor az ország területi gyarapodását is meghozó fontos külpolitikai akcióknak kellett figyelme jórészét lekötniök, ráért volna a zsidókérdésnek ilyen alapos és mély elmélyülést igénylő elmélkedést szentelni, hoigy ez a belső munka őbenne két hónap alatt végbemen jen. (Farkas István: Nem akadt ember a kormányban, aki elmélyedt volna!) • , Ez a csodálatos lelki forradalom. Egy intelligens, művelt, nagy tudású és nagy közéleti