Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-363

344 Az országgyűlés képviselőházának 363 szetben divatozott, a Galilei Kör és a Nyugat című folyóirat fanyar és fölényes perspektívájából kibírhatatlanul nyersnek és brutálisnak minősítette az erő és a fegyveres férfi ideálját. Valóban, nem mondhatjuk el, hogy ma már ismét megnyilatkozó katonaszerető és fegyvertbecsülő szellem, — amelynek remélem, még további kivirágzását látjuk —• minden történelmi korszak előfutárának az irodalomnak, a művészetnek és a közszellemnek hatásaképpen fejlődött volna ki. Azt kell mondanom, hogy ez, ennek, az irodalomnak és művészetnek ellenére fejlődött ki két egészen más okból. Ezek közül az egyik az, hogy a mi népünk a maga ezeresztendős történelmi ösztönével felismerte azt a hatalmas történelmi igazságot, hogy nincs erő fegyver nélkül, nincs fegyver katona nélkül, nincs kenyér, nincs becsület, nincs nyugalom és nincs ország hadsereg nélkül. (Ügy van! Ügy van! — Taps a jobboldalon.) Kifejlődött azonban egy másik tényezőből is ez a mai örvendetes szellem. Mégpedig az illetékes honvédelmi tényezőknek abból a céltudatos törekvéséből, hogy a.a említett beteg szellem kiirtódjék.^ A betű és propaganda hatalmával visszaállították a nemzet lelkébe a katona tündöklő képét. Köszönet illeti meigi mindannyiukat, akik ebben a munkában fáradoztak. (Ügy van! jobbfelől!) Nekem különleges öröm ennek a mai katonaszeretetnek és fegyverbecsülésnek az újjászületése, mint mindkét költségvetési beszédemben, amikor a honvédelmi tárcához volt szerencsém felszólalni, továbbá a tűzharcos törvényjavaslatnál is ennek a szellemnek '• a visszaállítását sürgettem. Sürgettem azért, mert tudtam, hogy erre a szellemre szükség van; hiszen nem pusztán a fegyver teszi a katonát. A fegyver önmagában még nem katona és nem hadsereg. Katonává és hadsereggé a lélek tesz bennünket. Ennek a léleknek azonban az egész nemzetben benne kell élnie. Remélem, hogy annak a régi, riadt, szellemileg untauglich irányzatnak utolsó megnyilatkozása volt az a szégyenletes tünet, amelynek ezen a legutóbbi őszön a háború szelében voltunk tanúi, amikor különösen itt Budapesten és a nagyvárosokban valami megmagyarázhatatlan hisztéria, riadalom és rémhírterjesztés lett úrrá, amely kihajszolta az embereket a városból, amikor bombatámadástól rettegve, tömegesen menekültek Budapestről. Ez a szellem volt az, amely azt harsogta akkor szerte az országban: Nincs semmink, nincs katonánk, nincs hadseregünk, nincs fegyverünk, hát mit akarunk, hagyjunk abba mindent a cseh feszültség technikai fölényével szemben, tegyük ölbe a kezünket vagy feküdjünk bele a sírba. (Farkas István: Egy szót se hallottunk róla!) Ezek tények, amelyeket bizonyítani egyáltalában nem tartok szükségesnek, mert tanúm rá az egész ország. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől. — Esztergályos János: Egy szót sem lehetett hallani erről!) Ezt nem a képviselő urakra értem, hanem általában arra a szellemre, amely csakugyan itt volt és amelyet mi egykori katonák mindannyian kénytelenek voltunk megvetéssel visszautasítani. (Esztergályos János: Ilyet nem hallottunk!) Szerencsére férfiak állottak az ország védelmének őrhelyein, akik bebizonyították, hogy férfiak és a trianoni katonai megszorításokból alig kiszabadult állapotukban szinte hetek alatt, a trianoni létszámnak sokszorosából álló erős, jól kiképzett és jól felfegyverzett ülése 1939 január 19-én, csütörtökön, katonaságot állítottak az ország határaira. Ez is csoda volt, magyar csoda „volt, hála érte mindazoknak, akik ennek előkészítésében és végrehajtásában résztvettek. (Ügy van! Ügy van!) A régi katonaellenes irányzatnak — gondolok itt a háború előtti katonaellenes irányzatra — egyik oka kétségtelenül azoknak a közjogi vagy alkotmányjogi harcoknak a fegyvertárából, szókészletéből került a magyar közéletbe, amelyeknek légkörében a hadsereget általában azzal vádolták, hogy nem magyar. Ez az állítás már a világháború alatt sem volt igaz. Engedjék meg nekem, hogy én, az egykori tartalékos honvédtiszt az egykori közös ezredek magyarságát bizonyítsam és legyek tanuja annak, hogy a világháború alatt közös ezredekben szolgált katonáink magyarsága és a mi magyarságunk között hajszálnyi különbség sem volt! De ha ennek a jelszónak utolsó foszlánya még meg volna vagy meg lett volna a magyar lélekben, annak is el kellett tűnnie a Felvidékre való bevonulás során. Amikor az első magyar katona, egy honvédszázad parancsnoka átment a most visszacsatolt területekre, amikor átért a párkányi hídon, leszállott lováról, leborult a magyar földre és csókjával illette azt. Es én, aki ott lehettem katonák között s időnként még a honvédek előtt is a kassai bevonuláson, csak megindult lélekkel emlékezhetem vissza arra a legendás hősiességre, amellyel a kassai hadtest híradó-osztaga azt a húsz kilométeren át lerombolt telefonvezetéket a klasszikus versenyfutók hősiességével dolgozva húsz kilométeren át futva húzta előre, miközben egymásután roskadtak össze azok a honvédek, akik egymással vetekedve húzták a telefonkábel kis kocsiját. Igen t. Képviselőház! Azután itt van a munkácsi csoda, annak a nyolc magyar hősnek a csodája, aki először szállott szembe a betörő ellenséggel és vetette vissza azt a kétségtelenül jelentős katonai erőt reprezentáló cseh osztagot, amely Munkácsot el akarta tőlünk rabolni. (Esztergályos János: Ne mulassza el a képviselő úr megemlíteni Herskovicsot, aki maga 18 cseh katonát terített le; ne mulassza el, legyen jó bajtárs.) Erre a honvédségre, erre a mi mai nemzeti hadseregünkre valóban senki sem mondhatja azt, hogy nem magyar. A legnemesebb magyar szívekkel találkoztam mind a tisztikarban, mind pedig a legénységnél, amely nemcsak tudja, hanem érzi is, mi az a katonai önfeláldozás. T. Képviselőház! Az előttünk fekvő törvényjavaslatra nézve nincs bíráló szavam. Ismerem első betűjétől az utolsóig, ismerem más nemzetek honvédelmi és nemzetvédelmi törvényeit is s állítom, hogy boldog az a nemzet, amelynek ilyen mindenre kiterjedő és ilyeu korszerű honvédelmi törvénye van. Meggyőződésem, hogy ezidőszerint nincs is még egy nemzet a világon, aïnely ilyen tökéletes törvénnyel akarná a maga jövendőjét megteremteni. Egy régi katona-családnak, régi katonanemzetségnek az ivadéka mond köszönetet az én ajkammal a honvédelmi miniszter úrnak, Rátz Jenő képviselőtársunknak és néhai Gömbös Gyulának, de velük együtt mindenkinek, aki résztvett ennek a nagyszerű honvédelmi törvénynek előkészítésében és a parlament elé hozatalában. Bíráló szavam tehát nincs erre a törvényjavaslatra, de van három kérésem. Egyik kérésemmel voltaképpen megismétlem azt a kérést, amelyet Ujf alussy igen t. kép-