Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-362

'ôi)2 Az országgyűlés ké'pviselöhó.zának í és az összefogás (helyett a gyanakvást, az elkeseredést és az ezekkel járó indulatokat szítsák fel. T. Ház! Több hasonló témájú interpelláció lévén bejegyezve, csak néhány kérdés felvetésével szeretném a bennünket fojtogató légkört a jelenlévő miniszterelnök úr remélhetőleg megnyugtató válasza útján tisztázni. Elsősorban itt van a parlamentarizmus kérdése. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt itt a parlamentben röviden szóvátegyük. Végeredményben népképviselők vagyunk s ez a kérdés érdekel bennünket, nemcsak mint magyar embereket, (hanem mint olyan közjogi pozíciót betöltő férfiakat is, akik valamennyien a nép bizalmából és akaratából ülünk itt. Ebben a kérdésben, — őszintén megvallom — igen t. miniszterelnök úr, nemcsak az ország, hanem mi magunk képviselők sem látunk tisztán. Tudom, a miniszterelnök úr méltóztatott már többször nyilatkozni és tudom, hogy kifejtette egyízben, hogy az alkotmány élő valami, amely nem jegecesedhetik halálba és amelynek fejlődési időpontja nem éppen 1848-tól vagy 1867-től jelölhető meg és amely tovább is alakulhat, esetleg egy világáramlat beszüremlése és hatása következtében. Mi ezt tudjuk, t. Ház, ezek a fejtegetések, ezek a magyarázatok azonban még mindig nem tisztáztak valamit, amit pedig lényegében szeretnénk tudni. Szeretnek tudni azt, 'hogy mit tervez a miniszterelnök úr a parlamenttel kapcsolatban; szeretnők tudni, hogy a miniszterelnök úr a parlamentarizmus mai formáját fenntartani óhajtaná-e, avagy azt valamilyen formában megreformálni kívánja-e; szeretnők tudni, hogy a miniszterelnök úr a népképviselet hatáskörét ebben a formában fenntartani vagy megszűikíteni kívánja-e? Ezek mind jogos érdeklődések, omert hiszen a politikai történelem arra tanít bennünket, hogy a végrehajtó hatalomban mindig megvolt UZ cl tudatalatti óhaj és akarat, íhogy a maga hatalmi körét a törvényhozással szemben kitágítsa; tehát tisztában szeretnénk ezzel lenni annál is inkább, mert a mélyen t. miniszterelnök úr kétízben is méltóztatott olyanfajta kijelentést 'tenni, amelynek lényege az' volna, hogy a parlamenti aritmetikát nem tartja fontosnak. Olyan téma ez, amelyet — azt hiszem — itt a parlamentben kellene tisztázni.. Mi képviselők, őszintén megmondom, nem tudjuk megérteni, hogy az aritmetikával való nem törődés hogyan egyeztethető össze magának a parlamentarizmusnak a lényegével. Amikor az egész parlamentarizmus, az egész népképviselet a többségi elv alapján épül fel, hogyan lehet a többségi elvet magamtól eltolni, ugyanakkor pedig a parlamentarizmus egész gondolatát magamévá tenni

1

? Ez kétségtelen ellenmondás és ezért arra kérjük a miniszterelnök urat, hogy méltóztassék ezt előttünk világossá tenni, méltóztassék nekünk ezt megmagyarázni és bennünket megnyugtatni. Ugyancsak sajnálattal kell megemlítenem, hogy a kormánynak egyik igen illusztris tagja szintén tet egy népgyűlési kijelentést, — a lapoktból olvastuk, nem voltunk ott — de legalább mi képviselők mégis elvárhattuk volna, hogy ha az az illusztris miniszter úr azt a kijelentést nem tette meg, abban az esetben cáfolja meg előttünk. Őszintén megvallva, sokkal, de sokkal jobban szeretném hinni, hogy az illető miniszter úr ezt nem mondotta, rám62. ülése 1939 január 18-án, szerdán. nézve megnyugtatólag hatna az ő kijelentése és elhinném, hogy abban az újságban, amelyben ez megjelent, csupán vihartkeltő és a lelkeket megzavaró cikket akartak elhelyezni. Az illető illusztris miniszter úr azt méltóztatott mondani, hogy a parlamenti fecsegésekre nem érünk rá. Ha ezt tényleg mondta, úgy ez bizony nem helyes elszólás volt á miniszter útrészről, (vitéz Várady László: Payr az előbb példát adott róla! — Zaj.) Ha pedig nem igaz, akkor örömmel és köszönettel vesszük tudomásul. Mert méltóztassanak megengedni, a parlamenti vita tényleg nem áll mindig szédületes magas fokon. Ha itt csak egyetemi professzor vagy csupa szaktudós ülne, akkor elhiszem, hogy a tudományosságnak és a magas színvonalnak valóságos apotheosisa teremtődnék meg; itt azonban népképviselők vannak, akik közül sokan nem szerezték meg a magas tudományos kvalitást, amely az apetheosishoz szükséges, akik azonban fontos és nagyjelentőségű. népi szempontokat vetettek fel, amelyeknek felvetése, habár kívül esik az értékes és tudományosan lemérhető fajsúlyon, mégis a fecsegés jelzővel igénytelen nézetem szerint nem illethető. (Erődi-Harrach Tihamér: Nem erre vonatkozott a fecsegés szó!) Megnyugtató feleletet kérnék tehát a miniszterelnök úrtól, hogy mit méltóztatik tervezni az egész mai parlamentarizmus rendszerével kapcsolatban. Tudjuk, hogy van fejlődés, ez kétségtelen, nézetem szerint azonban ennek a fejlődésnek csak egyetlenegy irányban lehet haladnia, abban az irányban, amely a nemzeti géniuszból táplálkozik, s amelynek viszont csak két vonala lehet; az egyik a függetlenség, a másik pedig a szabadság gondolata, (Úgy van! Úgy van! balfelől ) Ha ebben az irányban akar a miniszterelnök úr reformálni, akkor kivétel nélkül valamennyien ott leszünk mellette, (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) de méltóztassék megmondani, hogy mi az a reform, milyen irányban megy az a reform, hogy tudjuk legalább, " hogy ha indulni, menni akarunk, hová fogunk eljutni. Ezt nemcsak nekünk, képviselőknek kell tudnunk, ezt tudnia kell az egész országnak is, mert amikor a miniszterelnök úr méltóztatott az országot maga mellé állíttani tiszteletre! méltó elgondolással és szándékkal, hogy eszméinek hinterlandot biztosítson, akkor ezt a melléje állítandó harcos népet fel is kell vilá! gosítani, hogy miért indul harcba, hová indul I és hová fog eljutni. (Horváth Zoltán: Ki ellen j csatázik? — Mózes Sándor: Akik nem akarnak j reformot ebben az országban! — Felkiáltások \ a balközépen: Kik azok?) A másik kérdés, amelyet teljes tárgyilagossággal tisztázni szeretnék, a tekintélyrombolás kérdése. Nagyon jól tudom, hogy a miniszterelnök úr mit fog erre válaszolni, mert ismerem a gondolkodását, hiszen elég sokszor volt alkalmam hallani beszédeit. Itt azonban megint nem látom azt a teljes őszinteséget, amely kellene ahhoz, hogy a lelkek megnyugodjanak. Ez a tekintélyrombolás ma már tényleg annyira folyik, hogy amint hallottuk, a miniszterelnök úr személyét is kikezdte, tehát ebben az országban olyan tekintély, amelyet meg ne támadnának, nincs, így tehát valami bajnak, valami szervi hibának kell lenni a közéletben. (Mózes Sándor: A személyeskedő politika teszi!) Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hibát követett el a miniszterelnök úr érzésem sze-