Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-362

294 Az országgyűlés képviselőházának 3< tassék le a 60-ik évre. Ehhez a határozathoz n kormány hozzájárulása szükséges és miután több javaslatot ugyancsak a közgyűlés, illetve az igazgatóság előterjesztése alapján a kormány az utóbbi időben elintézett, kénytelen vagyok itt, az ország nyilvánossága előtt megkérdezni a kormány álláspontját ebben a nagy jelentőségű kérdésben. Mi a kormány szándéka ebben az ügyben, mert errevonatkozólag sem az Országos Társadalombiztosító Intézet, sem pedig a minisztérium semmiféle közlést nem tett és a kérdésben egyelőre hallgat. (Az elnöki széket Szinyei Merse Jenő foglalja el.) A 65 éves kor az, amelyben a fennálló törvények szerint egy dolgozó munkás nyugdíjjogosultsága beáll. 65 éves koráig kell tehát dolgoznia a gyárban, a műhelyben, vagy a bányában, — csak az utóbbinál van valamelyes kivétel — míg azt a járadékot igényelheti, amelyet a törvény így is nagyon szerényen állapít meg. Hivatkozom arra, hogy az a generáció, amely ma él, aligha lesz képes 65 éves koráig munkában tölteni életét, (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) mert a háborús szenvedések és a velük együtt járó nélkülözések a mai generáció munkaképességét annyira lerontották, hogy aligha lesz képes megérni a 65 éves kort. Az emberi halandóság lényegesen csökken és ezért, még ha a kormány anyagilag aggályokat támaszt is e tekintetben, legalább a ma élő generációra le kell szállítani a határidőt és lehetővé kell tenni, hogy a dolgozó ember 60 éves korában megkaphassa ezt a minimális járadékot. Ha a kormány ezt a korhatárt tartotta szükségesnek megállapítani az állami tisztviselőknél és az állami tisztviselőknek 60 éves korban, vagy 40 évi szolgálat után okvetlenül nyugdíjba kell menniök, akkor mennyivel indokoltabb a dolgozó ember részére is lehetőséget adni arra, hogy 60 éves korban nyugdíjba mehessen, annál is inkább, mert hiszen a nyugdíj nem biztosítja neki a megélhetést, hanem csak szerény pótlék ahhoz, hogy esetleg családtagjainak támogatásával a munkából kikapcsolódva helyet biztosítson annak a feltörekvő ifjúságnak, amely éppen azért nem tud munkát találni, mert az öregek még hosszú éveket kénytelenek eltölteni a munkaasztal mellett. Az öregségi biztosítási tartalékalap 1938 szeptember 30-án 149 millió pengő volt, tehát kerek összegben 150 millió pengő tőke áll az alap rendelkezésére, amelynek azonban csak a kamatait szabad felhasználni járadék folyósítására. Régebben, amidőn az intézetnek nem volt önkormányzata, olyan gazdálkodást folytattak Albertfalvával és egyebekkel, hogy 8—9 milliókat fektettek be és a befektetések ma is csak alig 1%-on felüli jövedelmet hoznak, az önkormányzat idejében azonban sikerült olyan helyes gazdálkodást keresztülvinni a minisztérium akadékoskodása ellenére, — ezt hangsúlyozni kívánom — hogy ma a tartalékalap körülbelül 4%-ot kamatozik; ha pedig a 4%-os kamatozás biztosítva van, akkor nincsen semmi akadálya a korhatár leszállításának és a járadékösszegek folyósításának. Az alap céljára kivetett összeg évenként 16 millió pengő körül van, amelyből rendesen 13—14 millió folyik be. Az öregségi járadékosok száma az utóbbi években lényegesen emelkedett, de ez az emelkedés természetes és teljesen megfelel annak 2. ülése 1939 január 18-án, szerdán. a matematikai számításnak, amelyet a törvény alkotásánál alapul vettek. 1937 december 31-én 2564, 1938-ban 3800 volt a járadékosok szama, 1939-ben pedig 5600. Ebből kitűnik, hogy a sok százezer foglalkoztatott munkás közül a törvény életbelépése után tíz évvel, 1939 december 31-én legfeljebb csak 5600 olyan munkás lesz, aki járadékban részesül. Ez a szám a legvilágosabban igazolja, hogy mennyire helytelen a mai magas korhatár fenntartása. Nem az volt ugyanis a cél, hogy az öregségi járadék a munkásnak halála előtt alig egy-két évvel járjon, hanem az, hogy az öregségi járadékot olyan időben kezdjék folyósítani a munkásnak, araikor a munkás azt még jó néhány évig élvezheti, és ne csak a halála előtti utolsó percben vehesse igénybe. Hogy a közvélemény ne legyen abban a tévedésben, hogy itt valamilyen fantasztikusan nagy összegekről van szó, meg kell mondanom, hogy a legmagasabb osztályban az eddigi befizetések alapján, akinek 520 hete van befizetve, kap — újból hangsúlyozom: a legmagasabb osztályban — havi 2078 pengőt, amihez jár még havonta 10 pengő törzsjárulék, összes járadéka tehát a legmagasabb osztályban, ami ma elérhető, 30 '78 pengő. (Farkas István: Egy hónapra!) Egy hónapra tehát 30 pengő az az összeg, amelyet egy járadékos a legmagasabb kereseti osztályban el tud érni, feltéve, hogy a törvény életbeléptetése óta eddig eltelt összes heteken keresztül dolgozott. Ilyen munkás alig van, mert hiszen a biztosítottak nagy tömege nem a legmagasabb osztályban, nem a VIII. osztályban van, hanem a III. és IV. osztályban, a mellett a nagy tömeg a munkanélküliség folytán nem képes befizetni tíz évet, amelyet itt alapul vettek, itehát a járadékra ilyen aránya sincs, úgyhogy átlagban alig 20 pengő az az összeg, amely a járadék alapjául szolgál, sőt még ennél is kevesebb összeg folyósíttatik az arra jelentkezőknek. A közgyűlésnek volt egy másik határozata is, amelyben azt kérte, hogy az öregségi biztosítási alap, tehát az évenkinti folyósított 120 pengő, vagyis a havi 10 pengő, emeltessék^ fel 20 pengőre. Hivatkozhatnék itt külföldi államokra, amelyek hozzájárulnak a biztosítási alaphoz, ahol az állam ehhez az alaphoz ugyanolyan összeggel járul hozzá, mint a biztosítottak. Ha ez megtörténnék, akkor a legmagasabb ^ osztályban elérhető összeg már ma 40-78 pengőt tenne ki. Ez a kérés teljesen jogosult. Jogosult azért, mert hiszen az állam az állami nyugdíjasoknak 220 milliót fizet, amihez, _ ha hozzászámítom, az egyéb közületek nyugdíjait, akkor legalább 300 millión felüli nyugdíjtöher az, amelyet az állam vállal. Mennyivel indokoltabb tehát az a kérelem, hogy az állam tegyen eleget törvényes kötelezettségének és fizesse be azt a négymillió pengőt, amely összeg a törvény alkotásakor már fel volt véve mint olyan összeg, amellyel az állam hozzájárul az öregségi járadék folyósításához, de melyet az állam arravaló (hivatkozással, hogy pénzügyi viszonyai nagyon rosszak, elengedett önmagának, nem is szólva arról, hogy a régi Vass-féle tartozás amortizációját is elengedte önmagának és a kamatot is leszállította 4*5 százalékról 4 százalékra. Az állam tehát ott, ahol kötelességet kellett volna teljesítenie szociális téren, csak a legminimálisabban teljesítette kötelességét és az öreg munkásokkal szemben a négymillió pengőnyi állami hozzájárulást az idei költségvetésbe sem vette fel, holott az in-