Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-361

268 Az országgyűlés képviselőházának S már nem is hadtörténet, hanem valósággal mithoszig, emelkedett hősköltemény. De hogy visszatérjek tárgyamhoz; a magyar sohasem tagadta meg vitézi mivoltát, még akkor sem, ha idegen célokért kellett verekednie. Hiszen, sajnos, az idegen, osztrák hadtörténetírók a magyarságnak nagyon sok fényes haditettét elhallgatják, de mégsem tudták elhomályosítani azt a tényt, hogy a magyar akkor is hős, ha idegen vezényszó alatt harcol. Mert ez is egyik tragikuma a magyar nemzetnek. Ez az ízig-vérig katonanép, a kiváló tehetségű hadvezérek egész sorát szülte. Ott van a már említett Bercsényi László, Esterházy, Hadik, Nádasdy, G-yulay és mindenekfelett Zrinyi Miklós, akit én a világ legragyogóbb katonai talentumának tartok és akit a pápa és a nyugati fejedelmek ajándékokkal és kitüntetésekkel halmoztak el, de az osztrák hadvezetőség, azért, mert magyar volt, Montepuecoli ármánykodására, félreállított és fényes diadalainak eredményeit a szégyenletes vasvári békével hiúsította meg. így érthető azután az az egészen a legutóbbi időkig felhang zófct panasz, hogy a hadseregben a magyar tisztek nem tudtak előbbre menni, amiről bizonyságot tett gróf Széchenyi István is, aki már százados korában otthagyta a hadsereget. De a magyar azért, — ismétlem — az idegen vezényszó alatt sem tagadta meg magát, mindig megőrizte a hősi szellemet, hiába akarták ezt elfojtani Hiába mondta ki az 1552 : XH. te, hogy a magyar ezredeknek magyar főtiszteket kell adni és hiába intett Zrinyi Miklós: »ha a hadvezetésnek adminisztráció idegeneken fog állani, afoban bizonyára semmit sem bízhatunk«. Ennek ellenére a régi diéták irományai tele vannak panaszokkal és pedig a magyarság régi katonai panaszaival. Az 1751-i országgyűlés a gravamenek, a sérelmek tizedik pontjában említi, hosry az ezredesek a magyarokat nem engedik előbbre jutni, nem engedik tiszti rangot elérni, vagy ha ez nagy ritkán megesik is, kénytelenek bizonyos rangfokozaton túl nyugalomba menni. Az 1764-i országgyűlés azt panaszolja, hogy az 1715 : VIII. tcikkel felállított önálló magyar hadseregben a magyar nemzet vitézi tulajdonait nem engedik érvényesülni. Mert nem látták be, hogy egy ország hadereje csak akkor lehet tökéletes, ha nem nyomják el a nemzeti géniusz sajátosságaiban rejlő tehetséget. Sőt, mit látunk? Amikor 1790-ben a Greven-huszárok és valamennyi huszárezred — tisztjei annak a visszaélésnek megszüntetését követelték, hogy a magyar ezredekben a magyar tisztek nem haladhatnak előre, feleletül az egész tisztikart haditörvényszék elé állították, És 1867 után is. amikor már az általános védkötelezettség, tehát ebben az értelemben a népi hadsereg alapján állottak, nem látták be a szükségét a nemzeti erők szabad meghagyásának, sőt még azt a jogminimumot sem ismerték el, amelyet az 1867 : XII. te. a magyar nemzet számára biztosított. Apponyi Albert gróf és elvbarátai megrázó szónoklatokat tartottak és megdöbbenő bizonyí tokokat hoztak fel arról, hogy a közös véderő kiegészítő részét alkotó hadseregben a magyar nemzeti szellemet nemcsak hogy nem engedik érvényesülni, hanem mindent elkövetnek arra, hogy a közös hadseregben a magyar nemzet tekintélyét a külföld és a benne szolgáló idegenek szemében, egyebek közt a zászlónak is, a magyar címernek mellőzésével is, megrontsák, ezenfelül pedig a katonai intézményekben a 61. ülése 1939 január 17-én, kedden. magyar szellemet elhomályosítsák. Es valóban, akik a közös hadapródiskolákból kikerültek, azok között mindig akadtak olyanok, akik, ha tudtak is még magyarul, sokszor már csak az úgynevezett kaszárnya-magyarsággal s nem lüktetett már szívükben a nemzeti érzéseknek teljessége. Ha lapozzuk az akkori véderő viták naplóit, mélységes szomorúság üli meg lelkünket, ha látjuk, hogy milyen tömérdek energia emésztődött fel legtermészetesebb jogaink követelésében és hogy mennyire visszavetett bennünket fejlődésünkben az egy kis megértéssel elkerülhető harc katonai jogaink követelésével. Valóban igaza van Apponyi Albert grófnak, amikor a véderővita során szemére lobbantja az akkor kormányon lévő szabadelvű pártnak: »Ha önök ezzel a fejedelmi madárral, a magyar nemzettel nem tudják kibontatni azt a szárnyat, amelyet a nemzeti érzés ereje és teljessége alkot, akkor önök azzal a másik szárnnyal, az önök által képviselt liberalizmussal legfeljebb üresen tudják a levegőt csapkodtatni, de az a madár felemelkedni, repülni, haladni nem tud.« Valóban tragikuma a nemzetnek, hogy akkor jött az összeomlás, amikor királyi szó révén a hadseregben a nemzet jogai biztosítottnak látszottak. Azok a jogok, amelyek ha korábban érvényesültek volna, hogy a nemzeti géniusz szabad szárnyalása esetén — meg vagyok róla győződve — mi a Nyugatról nemcsak dicséreteket kaptunk volna, például a pápától, aki azt mondotta, hogy »Magyarország a kereszténység dicsőséges védőpajzsa!« vagy attól az angol tudóstól, aki arra a felkiáltásra ragadtatta el magát, hogy »magyar vitézség nélkül ma Oxfordban talán a Koránt tanítanák a biblia helyett!« Ismétlem, ha ez a magyar géniusz szabadon szárnyalhatott volna, akkor talán Európa politikai térképe is máskép festett volna. De ismétlem, jött a mindent eltemető Összeomlás, mintha csak igazolta volna a költő szavát: »Mit tesz magyarnak jönni a világra? Mindig vetni, de mindig hiába, Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés.« Ez a jégverés bekövetkezett, az összeomlás eltemetett sok mindent, de egyúttal lezáródott vele a nemzeti magyar hadsereg történetének az a kora, amelyből a nemzeti öncélúság,, a nemzeti eszményekért való küzdés tere ki volt zárva. Es, t. Ház, ha én ennek ellenére hosszasabban untattam a t. Házat ennek a rég letűnt korszaknak ismertetésével, (Halljuk! Halljuk! a baloldalon..) mégis bocsánatot kell kérnem, mert erre nyomós okaim voltak. Először is be akartam bizonyítani, hogy a magyar katona, akinek a vitézségére ez a tárgyalás alatt álló javaslat, mint biztos fundamentum, építhet, soha semmi körülmények között nem tagadta meg magyar és hősi mivoltát, másodszor pedig úgy éreztem, hogy most, amikor egy gyökeres reformmal lezáródik egy korszak, amelynek múltjaiból a javaslat talán csak egyet vesz át, — igaz, hogy a legértékesebbet — a páratlan emberanyagot, talán illik az emlékezés virágát letenni azoknak a régi magyar hadaiknak hősei sírjára, .akik érettünk annyit harcoltak és nekünk annyi dicsőséget szereztek. Tudom, hogy ezek a virágok egyszerűek, hiszen itt nincs is arra idő, hogy hozzájuk anéltó monumentális megemlékezés szóljon róluk, és azonfelül eme nekem nincs is