Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-361

Az országgyűlés képviselőházának 36 meg a 'képességem. Mindig érdeklődtem ugyan a hadtudományok iránt, de végül is csak szerény önkéntese, majd tartalékos tisztje voltam hadseregünknek. Az én szívemből — és azt hiszem, mindnyájunk szívéből — önkénytelenül tör fel a hálás emlékezés a mindenütt porladó magyar hősök iránt, akik joggal 'mondhatják el Zrínyivel: »Szaiblyamnak élével, Ellenség vérével írom örök hírem« és akiknek fejfájára méltán rá lehetne vésni Leonadas Thermopyla vértanúinak azt a tömörségében is megrázó jelmondatát, epitáfiumát: »Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak, hogy hűn hajtottuk végre parancsaikat.« De meg azt gondolom, hogy a múlt dicsőségének felidézése kívánatos azért is, mert igaza van Carlyle-nek, az angol történelembölcselőnek, hogy a múlt is egyik tényezője a nemzetek hatalmának : okulással szolgál, bátorítást, adott esetben pedig biztosítékot is nyújt arra, hogy a tárgyalás alatt álló javaslat nem fog üres keret maradni, hanem törvénnyé emelkedve, ezt a. keretet a nemzet lelke élő tartalommal fogja megtölteni. Nem marad üres keret, élő törvény lesz, élni fog benne az a szellem, amely most felszabadult két ólomsúly nyomása alól, a régebbi befolyás alól és a trianoni korlátok alól. Hála a magyar nemzeti hadsereg megalkotójának és újjászervezőjének, a honvédség ezeresztendős, ősi ihagyományokban rejlő, töretlen harci szellemét nem vesztette el az átmenetnek a magyarság elmállasztására szánt évei alatt. Mert hiszen, hogy elmállasztásra volt szánva, az kétségtelen s amint az előadó úr is említette, valóságos szégyenbélyeg égett a magyar nemzet homlokán azzal, hogy ennek az ízig-vér ig katonanemzeitnek a belső rend fenntartására sem elegendő létszámú hadsereget engedélyeztek, még hozzá ártó szándékú és állig felfegyverzett szomszédok közepette. Hála a legfelsőbb Hadúrnak, ez a szellem töretlen maradit és erről a szellemről, mint a legutóbbi hadparancs is mondja, bizonyságot szolgáltatott a magyar honvédség az elmúlt történelmi hónapokban és ezt a szellemet viszi bele a tárgyalás alatt álló javaslat megfelelő rendszerrel az új nemzeti hadseregbe, s örökre elnémítva azt a destruktív jelszót, hogy: nem akarok többet katonát látni, — ellenkezőleg mint egy embert állítja >be az egész nemzetet a nemzeti hadsereg szolgálatára. Ezzel az elgondolással szemben, mint katonai javaslattal szemben, amely költségbe kerül, természetesen felmerül az antimilitaristáknak az az elvi kérdése, hogy van-e szükség egyáltalában háborúra és van-e ennélfogva szükség hadseregre. Méltóztassanak megengedni, hogy Moltke szavaival feleljek, akinek a munkái nemcsak a hadvezért, de a nagy gondolkodót, a nagy embert is mutatják. Moltke szerint, akinek munkáit önkéntes koromban olvasgattam, az örök béke álom, még pedig nem is valami szép álom, mert a háború az isteni világrend egyik tagozata és benne kifejlődnek olyan nemes emberi tulajdonságok, amelyek különben elszunnyadnának, vagy kialudnának: a bátorság és az önfeláldozás, a hűséges, halálig menő önmegtagadás. Érdekes, hogy Moltke előtt néhány évtizeddel az a híres angol népességi politikus, akinek a nevét ülése 1939 január 17-én, kedden. 200 mostanában újból nagyon sokat emlegetik, Malthus ugyancsak az emberi világrend szükségképpeni következésének mondja a háborút, represszív eszköznek a túlsürü népesség megritkítására. Van, sajnos, preventív eszköz is, az egykében, mint méltóztatnak tudni. Valóban, ha a statisztikus szemével nézzük a dolgokat, ha tudjuk, hogy Olaszországban 139 embernek kellett egy négyzetkilométeren megélnie, Abessziniában pedig már minden 6 ember jut egy négyzetkilométerre, akkor már csak ebből az egy okból is meg tudjuk érteni Olaszország abesszíniai hadjáratát. De ha valaki nem is tenné magáévá Moltkének a háborút védő felfogását, meg kell hajolnia vaserejű logikája előtt, amely arra a következtetésre jut: ha nem is kívánjuk a háborút, azt el nem kerülhetjük, mert a háború bár a legvégső, de teljesen jogosult eszköz megoltalmazni egy nemzet függetlenségét és becsületét és nincs becsület, nincs szabadság, nincs jólét és nincs biztonság, ha nincs hatalom, amely mindezt megvédeni tudja. És talán éppen mi vagyunk azok, akik a legteljesebb leiekkel tehetjük magunkévá a múltnak — azt mondhatnám — a közelmúlt napoknak — tapasztalatai alapján Moltkenek azt a klaszszikus idézetként szóló megállapítását: »Es kann der Beste nicht in Frieden leben, wenn es den bösen Nachbarn nicht gefällt«. De ezenkívül a terjeszkedési vágy, a nyersanyaghiány, a közös fajhoz tartozók egyesülésének vágya, a belső elégedetlenség levezetése, megelőzése egy későbbi, kedvezőtlenebb időpontban várható támadásnak — ez volt például a siettetője a 1870/1871. évi porosz-francia háborúnak, mert a franciák nagyon jól tudták, hogy minél későbben méri össze szaporátlan népük a gyorsabb ütemben szaporodó poroszokkal a kardot, annál nagyobb lesz közöttük az erőbeli egyenlőtlenség — de ezenfelül gyenge kormányok tehetetlensége a sokszor indokolatlan vagy veszélyes közhangulattal szemben, bizonyos kormányzati rendszerek igazolása új, meg új sikerekkel, visszaélés a gyengébb szomszéd helyzetével — és így tovább — mind-mind ellensége az örök békének és ennélfogva csírája a háborúnak. De ha a háborút nem kerülhetjük el, akkor szükség van a hadseregre, erre a Moltke szerint legfontosabb és legelőkelőbb intézményre, mert hiszen ettől függ minden más állami intézmény fennállása, a politikai függetlenség, a polgári szabadság, a kultúra vívmányainak fenntartása és élvezése. A békés belső munka, a termelés, az államhitel mind együtt áll, vagy bukik a hadsereggel. Csak egy erős hadsereg biztosíthat az országnak nemzetközi tekintélyt, súlyt, a nemzetek tanácsában és biztosíthatja azt, bogy a nemzet törekvései megvalósuljanak. De ezenfelül a jól felfegyverzet hadsereg a legnagyob villámhárítója is a háborúnak. Moltke szerint csak a kard tarthatja hüvelyében a kardot, ami egyébként megfelel a régi latin közmondásnak: si vis pacem, para bellum. Mindezeket a nagy célokat azonban csak egy jól felfegyverzett hadsereg érheti el, tehát minden hadszervezeti tökéletesedést jelentő reform új költségekkel jár. Mindig fel is merül a költségek kérdése minden hadügyi vitánál. Vitán felül áll azonban az, hogy egy vesztett háború ezerszeresét viheti el azoknak az áldozatoknak, amelyeket önön hadseregünktől sajnáltunk. Amely ország keveset költ hadseregére, — mondja Moltke — az sokszor kénytelen