Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.

Ülésnapok - 1935-340

Az országgyűlés felsőházának és képviselőházának ünn* kipróbált jog-szokások, életképes társadalmi intézmények megkímélésére. Az elszigeteltség öngyilkos politikájával s a Kelettel végleg szakítva, bevezette népét a nyugati keresztény közösségbe. Az országban szerteszórtan élő szláv szolganépségnek s a nyugati jövevényeknek a királyi gazdasági szervezetbe való beillesztésével útját egyengette a többi nagy nemzettel hasonlóan ide gen elemeket is felszívó

< európai magyar nép, a történelmi magyar faj kialakulásának. Az egyetemes latin egyházi kultúra, a francia talajon újra éledő bencés műveltség, a lombard—olasz építőművészet,^ a frank—bajor udvari műveltség befogadásával és az ősi magyar művelődés értékálló elemeinek megkímélésével megalapozta a különféle kultúrelemekből összetett egységes keresztény, magyar művelődésünket, A keresztény királyságot és annak intézményeit — miként azt a miniszterelnök úr is beszédében elmondotta — a királyi udvart, a kancelláriát, a királyi tanácsot, a törvény napi és kúriai személyes bíráskodást, a nádori ítélőszéket, a megyei királyi bíróságot, a magántulajdon és végrendelkezési szabadság rendszerét nyugati alapon, frank—bajor mintára építette ki. De az új intézmények mellett helyet hagyott a magyar társadalom bölcsen megkímélt intézményeinek és szokásainak s ezáltal utat nyitott a két szervezet teljes egybeolvadásának, annak a fejlődési folyamatnak, amelynek során a szentistváni királyság nyugati származású intézményei majdan az alkotmányos királyság, a helyhatósági önkormányzat, a kúriai és megyei bíráskodás minden ízükben magyar intézményeivé alakultak át. Ez, a folyamat, a magyar és a nyugati elemeket szerves egységbe olvasztó történeti fejlődés: legragyogóbb bizonyítéka annak, hogy ez a hatalmas magyar elme milyen nagy bölcseséggel és milyen csodálatos ösztönnel tudta összehangolni a maga idegen nyomokon járó korszerű reformtörekvéseit az ősi hagyományokkal. Ez a böleseség jellemzi Szent István nyugati tájékozódásuk de mindig csak magyar érdekű külpolitikáját is. Senki határozottabban nem foglalhatott állást a nyugati politika és ennek univerzális keretében a németbarátság és olaszbarátság gondolata, másfelől a magyar nemzeti t szuverenitás és állami függetlenség eszméje mellett. Kereste és megbecsülte a tiszta szándékú szász császárok barátságát és szövetségét, de amikor egyik utódjuk hűbérúri igényekkel lépett fel, és a nagykárolyi hagyományra hivatkozva megtámadta, fegyverrel kezében tanította meg királysága jogainak és szuverenitásának tiszteletére. (Ügy van! Ügy van!) őszinte békepolitikus volt. Hatalma tetőfokán sem tért a harcos hódító politika útjára, de a belső erők összefogásával, a honvédelem és a királyi hadsereg megszervezésével felkészült a védekező háborúra és amikor fegyvert kellett fognia, ősei tehetségével vitte diadalra a magyar seregeket. Szent István a magyar népben rejlő fajfenntartó, nemzetépítő, államalkotó erőt és nagy művelődőkészséget teljesen kiaknázva, a magyarság és a kereszténység szintézisének létrehozatalával, a belső egység és a külső béke principiuma alapján megoldotta a honfoglalás óta időszerű és történetünk folyamán később is sokszor felmerült alapvető nemzetpolitikai kérdéseket: a belső egység, a függet: együttes ülése 1938 augusztus 18--án, csütörtökön. 247 leuség, a nyugati tájékozódás kérdéseit és megoldotta a magyar nemzet biztonságos európai elhelyezkedésének sorsdöntő kérdését. A magyarság a szentistváni gondolat értelmében százévi tapogatódzás után elfoglalta helyét az európai nemzetek közösségében, kialakította a maga új keresztény világszemléletét, megbarátkozott a nyugati életformákkal s az európai életre így felvértezve, megtalálta a maga nagy történeti hivatását is. Ez a hivatás történetünk tanúsága szerint a Kárpátmedence egységének biztosítása (Úgy van! Ügy van!) és a magyar határon találkozó nyugati, keleti, délkeleti erők működésének a középdunai központból való folytonos egyensúlyozása, kapcsolatban a nyugati művelődés védelmével és terjesztésével. (Ügy van! Ügy van!) Tisztelt Országgyűlés! A magyar nemzet 900 év óta becsületesen teljesíti nagy történeti hivatásából ráháruló kötelességeit. (Ügy van! Ügy van!) Teljesítette akkor is, amikor a Nyugat megtagadta, cserbenhagyta és kiszolgáltatta, (ügy van! Ügy van!) Teljesíteni fogja jövőben is, mert tartozik vele magának, múltjának, története hőseinek és ezek sorában elsősorban Szent István királynak, akiben méltán tiszteljük a történeti magyar gondolat és a korszerű haladás, a Kelet és Nyugat határán mindegyre nehéz próbát álló »örök magyar« halhatatlan szimbólumát. A törvényjavaslatot a nagy király szelleme iránt érzett mélységes tisztelettel — pártom nevében is — elfogadom. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) Báró Radvánszky Albert, a felsőház alelnöke: Szólásra következik? Gróf Bethlen Pál felsőházi jegyző: Tomcsányi Móric felsőházi tag! Tomcsányi Móric: Főméltóságú Kormányzó Ür! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Ünnepet ül a magyar nemzet és annak legfőbb, szuverén szerve: a törvényhozás. Ünnepet ül kivételes módon és helyen, Szent István királyunk kivételes egyéniségének és nagyságának megfelelően, emlékének ünnepélyes megörökítésére. Eljöttünk az orszás: fővárosából ide Székesfehérvárra, ősi székhelyére az egykori királyi országos törvénykezési napoknak s az azokból kifejlődött törvényhozási, vagyis országgyűlési régi összejöveteleknek, s összeültünk itt együttes ülésre az országgyűlés mindkét Házának tagjai a rendes eljárásitól eltérő módon, nemhogy valamely országgyűlési választást ejtsünk meg az alkotmány rendelése szerint, nem is hogy valamely törvényhozási konfliktust intézzünk el magunk között, hanem hogy egybeolvadjon a lelkünk s általunk az egész ország lelke a nagy királyra való visszaemlékezésnek kegyeletes és nemzeterősítő érzésében. • A törvényhozás tulajdonképpeni hivatása a jövő számára való jogalkotás. Most mégis megállunk hivatásunk megszokott útján, egyedül azért, hogy a múlt és annak egyik tündöklő alakja felé fordulva lei'ójjuk hálánk és kegyeletünk adóját. Ügy érzem azonban, hogy amikor ilykép a múlttal foglalkozunk, közvetve ilyenkor is a jövőt szolgáljuk. Ügy érzem, hogy mi most valójában nemcsak egy ünnepélyes kegyeleti aktus foganatosítói vagyunk, hanem a múltból a jövőbe kisugárzó erővel szellemet is idézünk, ' nagy királyunk korából kimagasló egyéniségének