Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-328

660 Az országgyűlés képviselőházának 328 Elnök: vitéz Somogyváry Gyula képviselő urat illeti a szó. vitéz Somogyváry Gyula: Igen % Képviselőházi! A miniszter úr bizonyára nem szorul rá, 'hogy én védelmezzem meg néhány olyan állítással szemben, amelyet előttem (szólott Csoór igen t. képviselőtársam mondott el. En csak azt szeretném tudni, hogy Csoór képviselőtársam mit várt a miniszter úr expozéjától? Azt várta talán, hogy itt valamely nagy szociális átalakulásról mondjon programmbesiziédet? De hiszen ez nem az ő resszortjába tartozik. Ezért csupán arra hívom fel a figyelmét, hogy a miniszter úr, aki az ifjúság (köreiből jött ide vissza a parlamentbe, magával azzal ia ténnyel, hogy az ifjúság körében töltött 15 esztendőt, egészen bizonyosan abban a lelkiállapotban és olyan légkörben élt, amely köizleleibb van mindennemű modern áramlathoz, mert hiszen mindig a legifjabb generáció az, amely magával hozza valamikor majd a legmod ernöbb életszemléletet és a legújabb életformákat. Ilyenformán mindazokat az aggályokat, amelyeket Csoór képiviselőtársam kifejtett a miniszter úr személyével özemben, nemcsak, hogy át nem érzem, hanem egyenesen ; alaptalanoknak 'kell őket tekintenem. Ellenkeizlően: örülnünk kell, hogy olyan miniszter ül a kultuszminiszteri székben, aki nem poros akták Iközül és nem az életnek az ifjúságtól és a modern áramlatoktól elvonatkoztatott rekeszeiből Ikerült ide, hanem a legelevenebb életből: a fiatalság köréből. Megvallom, végtelen örömmel hallottam a

1 miniszter-úrnaik. azokat a szavait, amelyeket a: magyar népművészeti értékeik megvédéséről fen 'kultuszáról mondott. Ez az első illetékes helyről, miniszteri székből elhangzott beszéd, amely erre a kérdésre méltó hangsúllyal utalt. Nem is mondhatok eléggé méltó köszönetet ezekért a szavakért, :hiszen talán a legelső Iképviselő, aki ezekről a magyar országgyűlés házában szót emelt, én voltam. Még csak arra sze- ; retném a miniszter úr figyelmét felhívni népművészeti értékeink védelménél, hogy a miniszter úr törekedjék ne pusztán a tárgyi értékeket védelmezni, — bár elismerem, hogy: ezeknek a védelme a leggyakorlatibb, mert itt megfogható dolgolkiról van szó — íhanem terjeszkedjék ki m a védelem minden ivomatkozásfoan a népművészet szellemi értékeire is. Zsindely Ferenc államtitkár úr egyik leglelkesebb munkatársa annak a mozgalomnak, amelyezt a törekvést célul tűzte ki és amely mozga-; lomban magam is résztveszek. Minthogy a miniisizter úr éppen Zsindely államtitkár úr se-/ gítségét kérte és reá hivatkozott, biztosíthatom li arról, hogy az ő személyében megtalálja azt a szakavatott férfit, aki neki ezt a segítséget a legteljesebb mértékben meg tudja adini. Ï. Kép viselőiház! Méltóztassék megengedni,

1 hogy most egy másik kérdéssel foglalkozzam s a magyar zenekultúra legrégibb intézményé-;. nek érdekében emeljem fel szavamat, amely intézmény — majdnem azt mondhatnám, a háború áldozataként — arra a sorsra jutott, hogy nem tudjuk, vájjon meddig maradhat életben. A Nemzeti Zenede kérdését szeretném figyelmükbe ajánlani. Teszem ezt nem csupán azért, mert egy régi és érdemes intézmény megmentését akarom elősegíteni, hanem azért is, mert valahogyan erkölcsi kötelességet is érzek ebben az ügyben, hiszen benne szülő vármegyém egyik legnagyobb szülöttének és a magyar ülése 1938 június 11-én, szombaton. kultúra egyik legdicsőségesebb alakjának emlékét kell látnom és tisztelnem: Liszt Ferenc emlékét, akinek a működése, indító szelleme és kezdeményezése hozta létre ezt az intézményt. A Nemzeti Zenede érdemeiről nem óhajtok hosszasan beszélni, csupán megemlítem azt, hogy ez az intézmény volt az egész magyar zenei kultúra megteremtője és annak a zeneértő magyarságnak a nevelője, amelyről már a 70es években a legkiválóbb külföldi szakemberek állapították meg, hogy (olvassa): »zenei ítélete páratlan, hozzáértése alapos, megérzése pedig kiváló. Ennek köszönhető az is, hogy Wagner Eichárd müvei gyorsabban hódítottak lelkes híveket minálunk, mint akár saját hazájában, vagy akár egész Európában bárhol másutt.« Ez a Nemzeti Zenede voltaképpen az egyetlen intézménye a középfokú zeneoktatásnak, tehát a hivatásos zenekari tagok kiképzésének. De neki köszönhetjük emellett azt is, nogy a magyar középosztály olyan nagy zenei kultuszt tudott kifejleszteni, olyan művészi kultúrát tudott teremteni, amellyel mindenkor kiemelkedett Európa valamennyi nemzete közül. Azok, akik valamikor életre hívták ezt az intézményt, helyesen ismerték fel, hogy mi Î egy ou ennek a célja és talán könnyebben megértjük e cél kitűzését és szolgálását, ha egészen röviden, távirati stílusban rámutatok az intézmény kifejlődésére. Bizonyára ismeretes, hogy ez az intézmény egy régi társadalmi egyesületből, az úgynevezett Pest-Budai /Hangász Egyesületből fejlődött ki. Ez a Pest-Budai Hangász Egyesület több, mint száz évvel ezelőtt létesült és rövid működése után arra az elhatározásra jutott, hogy iskolát alapít, amelynek célja a magyar zenekedvelő közönség egybefogása és olyan zenei kultúra kifejlesztése, amely szükséges ahhoz, hogy általában művészetkultúráról lehessen beszélni Magyarországon! Az iskola megalapításához azonban elegendő anyagi eszköz nem állott rendelkezésre, úgyhogy magának Liszt Ferencnek kellett magáévá tennie az ügyet. Liszt Ferenc 1840 január 2-án tartott nagy hangversenyének egész jövedelmét ennek az akkor Magyar Nemzeti Konzervatóriumnak nevezett intézménynek javára biztosította. Azóta hatalmas munkát végzett ez az intézmény. Sohasem csillogott a közvélemény előtt, sohasem igyekezett többet mutatni, mint amennyit valójában elvégez, azonban éppen a névtelen, százakra, ezrekre és tízezrekre kiterjedő oktató munkával végezte a legnemesebb munkát a nemzetért. , T. Képviselőház! Hogy Liszt Ferenc és nagy kortársai milyen nagy súlyt vetettek ennek az intézménynek a működésére, mit láttak benne és milyen feladatok megoldását várták tőle, — amelyeket utóbb be is váltott — arra nézve jellemző, hogy az intézmény 25 éves jubileuma alkalmából, 1865-ben, Liszt Ferenc és a magyar zenevilág akkori vezetői egy egész ünnepi héttef áldoztak ennek a jubileumnak. Erre az alkalomra szerzetté Liszt Ferenc egyik legkiválóbb művét, a Szent Erzsébet legendája című oratóriumot, amelyet maga is vezényelt a jubileum ünnepségei során. S talán még azt is megemlítem, hogy ennek a nagy ünnepségnek műsorán nem kisebb nevek szerepeltek, mint Erkel Ferenc, Bignio Lajos és Volkmann Bobért, aki erre az alkalomra írta »Ünnepi nyitány« című művét, továbbá Reményi Ede, aki szintén egészen páratlan művével, a »Magyar