Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-328

As országgyűlés képviselőházának 328. mangárok! — Rassay Károly: A te családodban is!) Ebben a tekintetben igaza van, azonban igen szomorú dolog, hogy ezeknek a Rakovszky képviselőtársam által csirkefogóknak nevezett kisgyerekeknek a zsebében benne találták a párttagsági igazolványt. Mégis jobban szeretném, ha egy politikai pártnak felnőtt gentlemanek volnának a tagjai és nem apró csirkefogók. Ez nem az, én frazeológiám, Rakovszky képviselőtársam mondja így, ő valószínűleg ismeri ezeket. Mélyen t. képviselőtársaim, azt hiszem, az, a helyes, ha azt a célt fogjuk szolgálni intézkedéseinkkel, hogy az iskolát visszavessük a tanuláshoz és semmi máshoz, mint a tanuláshoz és ha ott a gyerekeket arra tanítják, amire bennünket üjs tanítottak. En magam emlékszem, hogy például egy március 15-i ünnepély milyen szent ünnepünk volt nekünk, gyerekeknek, amikor kitűztük a nemzetiszínű kokárdát, amikor piros, lángoló arccal szavaltuk a legnagyobb magyar költő Talpra magyar-ját és úgy mentünk haza, mint a templomból, lelkünkben megtisztulva. Ereztük, hogy magyar vér csörgedezik ereinkben és a szabadságot hirdettük mindenkor, annak gondolatát öntötték belénk gyerekkorunkban. (Krompaszky Miksa: Most is úgy van!) Most, amikor ilyen jelvényekkel járkálnak, azt látjuk, hogy nem a szabadságot, hanem az elnyomást, a diktatúra szellemét (Bródy Ernő: A gyűlöletet!) próbálják hirdetni egyes tanárok és a cselédi sorba jutást hirdetik, mint a jövő szép élet reményét. Ilyen körülmények között • össze kell csapnom a kezemet és kétségbe kell esnem, kérdezvén, hogy hát hol vagyunk, már itt tartunk? Lehet, hogy az ünnepélyen megtartják ezeket a régi dolgokat, amint Krompaszky képviselőtársam mondja, nem vonom kétségbe, hiszen ő a legautentikusabb ennek megállapítására, de hogv a valóságban mi történik, azt nagyon jól toidjuk uni az adatokból és érthetünk alblból, hogy /már nyíltan felszínre jönnek ezek a törekvések és úgy jelentkeznek, mint a ^szélsőséges irányzatoknak a kultúrát ellenőrző csocsoportja. Amikor ezek azt mondják, amit Tildy képviselőtársam is említtett, hogy .a vallás és a hazaszeretet nevelése nem egy síkon jár, amikor már szembe próbálják állítani a két kérdést, akkor ezt mindennek lehet nevezni, csak nem konstruktív, becsületes nemzeti gondolatnak. Mélyen t. Képviselőház! Ezek. után anél-tóztassanak megengedni, hogy a 'rendelkezésemre álló rövid' idő alatt néhány ^szóban 'megemlíthessem az igen t. 'miniszter úr előtt a anagyair képzőművészet sorsiát. A magyar kultúrtömegeiknek, laizt hisiziem, alig van áldozatkészebb és sorsát szebben viselő rétege a maigyar képzőmű vészeknél. (Farkas István: Ez igaz!) Amikor egy jótékonycélú megmozdulás történik, akkor nem ia 'gyárosokhoz 'mennek elsősorban, hanem a magyar képzőművészekhez, mondván, adj egv szobrot, ;adj 'egy képet! Mindegyik ad, mindegyik eleget tesz a felhívásnak, pedig a maigyar képzőművész volna az első, aki rászorulna, hogy vegyenek tőle és ne ingyen adjon. Ha méltóztatnának látni, hogy^ olyan emberek, akik ennek az országnak talán, a legnehezebb időkiben becsületet sízereztelk a külföldön', akik a magyar névnek és a magyar neméét 'nagyságának hirdetői voltak, hogyan uiegv a sora, akkor bizonyára, megdöbbennének. A háborús össaeomlás után, lamikor a diplomáciai kapcsolatok teljesen megszakadtak, a magyar képzőimű vészét volt az egyetlen, amely a ülése 1938 június 11-én, szombaton. 639 kiállításokon keresztül elkezdte a barátkozást és kitűnő eredményeivel nemcsak barátokat, hanem elismerőket is tudott szerezni. Ezek voltak az igaizi pionírjai a magyar nemzetnek és amikor azt látjuk, hogy ezek a kiitűnő emberek, ezek a több díjjal, sőt külföldi nagydíjakkal rendelkező emberek ma a megélhetés legegyszerűbb és legprimitívebb gondjaival küzdenek, amikor nem tudnak annyit keresni, hogy télen befűtsenek a műtermükben, amikor ma már ott tartanak, hogy megint felvetődik az a gondolat, amely a múlt télen is felvetődött, hogy egy menzát kell felállítani a képzőművészek számára, iáikkor meg kell állapítanunk, hogy nagyon súlyos a magyar képzőművészek helyzete. Elismerem, hogy a nehézi gazdasági' helyzet mindenkit igénybevett, azonban itt is bizonyos sízemrehanyást ikell tennem egyesi társadalmi rétegeknek, amelyeknek megvolna a módjuk a képzőművészet támogatására. Állítom. hogy a gazdag földbirtokostársadaloim és különösen az arisztokrácia nem felel meg annaík a feladatnak, amelyet bizony el kellene látnia. (Zaj a baloldalon.) Tényleg igaz, hogy csak az vásárolhat műtárgyat, akii rendelkezik bizonyos anyagi feltételekkel iis, de azok a bizonyos felső tízezrek megtehetnék. Náluk aizionban a műtárgy Munkáosynál, viaigy Remibradtnál kezdődik és élő magyar festőművészekkel neim kísérleteznek, valőröket vásárolnak és nem műtárgyakiat. Ez rendkívül nagy hiba, mert hiszem ha mindenkor ez lett volna az irányadó sízempont, akkor ezek a valőrök sohasem képződhettek volna ki. Mélyen t. Képviselőház! Nagyon iga?, hogy csak az a nemzet tud igazán nagy lenni, amely nagy fiait meg tudja, becsülni. Hogyan akarjuk mi ezt a nagyságot elérni, hogyan tudunk mi ide eljutna, ha ezeket a nagy fiainkat tényleg nem becsüljük meg? Niem kérünk mi lehetetlent, én sem kérem, hogy a magyar kormány, nem) tudom mivel, íásisa el a képzőiművészeinket. Nem is gondolok a bolgár példára, ahol a művészembereiket qualifikálták és bizonyos fizetési osztályokba sorozták. Nagyon jól tudom, hogy ez nálunk nem lehetséges, részben a művészek nagy síziámára való tekintettel, részben pedig azért is, 'mert nálunk olyan rettentő tülekedés inlulna meg rögtön abban a tekintetben, hogy ki a niűvésizi és ki a jobb művész, hogy az egész dolog lehetetlenné válnék- Azonkívül, legyünk őszinték, •nálunk a .művész fogalomnak bizonyos hivatalos megállapítása is van. Ezt sem tartom szerencsésnek, ímert valószínűleg a zsenik esnének ki és a közepes emberek kerülnének bele ebbe a Ikvallfifcáeióba. Még egy dologra szeretném a miniszter úr figyelmét felhívni és ez, a nemzetközi kiállítások kérdése. Azt hiszem, ha egy ilyen nemes versenyben egy nemzet kitűnő helyet tud magának biztosítani, mint a magyar, akkor minden áldozatot meg kell hoznunk, hogy ténylee: ott is lelhessünk ezeken a kiállításokon. Ez alatt azt értem, hogy olyan erőkkel jelenjünk meg, akik feltétlenül biztosítják ennek a nemzetnek azt a nagy sikert, amelyet minden körülmények között ki fog tudni magának verekedni. A bizottsági tárgyaláson tréfásan azt a megállapítást tettem, hogy, sajnos, a képzőművészet megítélésében is kezd az úgynevezett lóegykéz érvényesülni. Ahogyan a gazdasági életben elismerem az egy-