Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-328

Az országgyűlés képviselőházának 328. ülésé 1938 június il-én, szombaton. 63? amivel mint tévhittel egyszer már le kell számolni. Mindenki, aki valamely iskolába bemegy, azt hiszi, hogy ha egyszer elvégzi azt az intézetet, azt az iskolát és bizonyítványt kap, akkor az a bizonyítvány egyidejűleg már jogosítvány is arra, hogy az állam őt eltartsa. Ez egy abszolúte hibás pedagógiai elmélet. Már az iskolában meg kellene tanítani a gyermeket arra, hogy az iskolának nem az a célja, hogy a végbizonyítványon keresztül az illetőt az állam már eltartsa, s hogy mindjárt bemehessen egy biztos állásba, nyugdíjas hivatalba, hanem az iskolának az a célja, hogy az illetőnek tudást adjon, amely tudással menjen az életbe, próbáljon valami önálló exiszteneiát teremteni, a tudásával próbáljon érvényesülni, nem pedig a végbizonyítvánnyal. (Ivády Béla: Vagy protekcióval!) Hogy ez mennyire így van és milyen hiba, azt látjuk abból, hogy a legtöbb ember, aki megszerezte a végbizonyítványt, a bizonyítvány után nem hajlandó vállalkozni semmilyen munkára sem. Én ezt nem tartom helyesnek, sőt egyenesen elhibázott dolognak tartom. Az egyik oldalon azt mondják, hogy szellemi proletariátust termelünk, a másik oldalon pedig azt mondják, hogy ennek megfelelően — hogy a szellemi proletariátus minél kisebb ménekben legyen meg — korlátozni kell a tanulás lehetőségét. En a teljes tanszabadság mellett vagyok. Szerény véleményem szerint akkor lesz a nemzet igazán nagy és hatalmas, ha minden ifja kitanulhat és nem csupán az analfabétizmus leküzdésében, hanem az általános tudásban érjük el a csúcsteljesítményt, ha az általános tudásban nyújtja majd a legtöbbet ez a nemzet. Nézzük meg az északi népeket, nézzük meg a finneket, a dánokat, a norvégokat, ahol az analfabétizmus, úgyszólván ismeretlen és ahol igen magas kvalifikációkkal rendelkeznek az emberek. Ilyen körülmények között egészen másként fejlődik a gazdasági élet is, mert az így elhelyezkedett emberek a maguk körében egészen más munkát fognak tudni végezni, mint azok, akik ezekkel az ismeretekkel nem rendelkeznek. En tehát ilyen módon nem tartom megrendszabályozhatónak az iskoláztatást, ugyanakkor azonban természetesen vigyáznunk kell arra, hogy bizonyos tévtanokból kifolyólag ne neveljünk olyan ifjakat, akiknek soha eszük ágában sem volt az, hogy ők tulajdonképpen kulturális és szellemi pályára menjenek. Mélyen t. Ház! Én már egy megelőző alkalommal is felhívtam egyszer a miniszter úr elődjének figyelmét arra, hogy van egy kérdés, amelyet végre organikusan rendezni kell. Én állítom, hogy igen sok olyan ifjú kap ma diplomát, aki maga csodálkozik legjobban azon, hogy el tudta végezni azt az iskolát, akinek sohasem volt ilyen szándéka. Ez egy organikus bajban gyökerezik. Különösen a középiskoláknál vidéken azt tapasztaljuk, hogy gyakran nem buktatják el a diákokat, nem azért nem buktatják el, mert az a diák megfelel az előírt követelményeknek, hanem azért, mert ak^ kor számszerűleg kiesnék már a keretből és ha számszerűleg kiesnék az intézet keretéből, akkor nem lehetne fenntartani az intézetet, vagy pedig a kultuszminisztérium hozzájárulását nem kapja meg az intézet, mert csak abban az esetben tartja fenn az intézetet úgy a község, illetve a közület, mint az állam, ha az ki tudja mutatni, hogy legalább 120 tandíjfizető diákkal rendelkezik. Mi következik tehát ebből? Bekövetkezik az, hogy igen gyakran a tanárnak magának érdeke az, hogy ne buktasson meg egy-két diákot és inkább átengedi őket, mert ha nem engedi át, a saját állása lesz kérdésessé. Az iskola fenntartásának tehát egyik lényeges feltétele, hogy meg legyen az előírt, illetőleg a minisztérium által kiszabott létszám, vagyis a növendékek köteles száma, aminek azután automatikus következménye az, ami velem is megtörtént, hogy például hozzám magamhoz jött egy parasztember, aki azt mondta: kérem szépen, én tudom, hogy a fiamból nem lesz tanult ember, mert nincs kedve tanulni, de nem engedik ki az iskolából, mert azt mondja a tanár úr, hogy inkább átereszti jövőre, de nekik szükségük van úgy a tandíjra, mint arra, hogy az az egy szám ki ne essék, mert azon múlik az egész intézet fenntartása. Méltóztassék elképzelni, hogy ez nemcsak az egyetlen eset, ez nagyon gyakori. Az én korábbi kerületemben ugyanez volt a helyzet, ahol a kultuszminisztérium csak abban az esetben volt hajlandó az évi segélyezéssel hozzájárulni a fenntartáshoz, ha az iskola ki tudott mutatni bizonyos magas létszámot, megtörtént tehát még az is, hogy maga a tanári kar fizetett két diákért, mert még mindig okosabb volt, ha két diákért fizetnek tandíjat, mintha a két diák kimarad és ezzel maga a tanintézet fenntartása és a tanárok állása van kockáztatva és veszélyeztetve. Ez látszólag csak technikai, iskolafennmaradási dolog, a valóságban azonban rendkívül káros és súlyos dolog, mert ezek a tartósan tévedésben tartott álzsenik, akik így kijönnek az iskolából, ilyen bizonyítvánnyal, akiket maga az iskolahatóság tévesztett meg a bizonyítvánnyal, amikor azt mondta, hogy ők tényleg érettségizett és tudással rendelkező emberek, ezek a legkövetelődzőbbek, amikor kimennek az életbe, ezek azok, akik el vannak keseredve, hogy a szellemi proletariátus nem tud munkához jutni, amikor pedig még arra sem volnának alkalmasak, hogy odahaza a legprimitívebb munkát lássák el. Ezek azok a deplaszirt emberek, akik nem tudnak beleilleszkedni az intelligens ember tudásával rendelkezők megítélésének hiányánál fogva sem a jelen helyzetbe, (Meskó Rudolf: Ez így van!) sem pedig a múlt helyzetbe, mert az ilyen ember már onnan kiemeltnek érzi magát és mint diplomás ember úgy érzi, hogy bizonyos deklasszifikálás történik vele, hogyha visszamegy; szóval ezek a teljesen megtévesztett exisztenciák azok, amelyek ebben az országban bajt csinálnak. (Gr. Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter: És az iskolában gyakran akadályai mások tanulásának!) Igen, így van. Mélyen t. Képviselőház! Most méltóztassék elképzelni azt az ifjút, amikor kijön az iskolából, amikor először is félrevezették őt, hogy ő tud, írásban vezették félre, bizonyítvánnyal, már most belejön a különböző téveszmék körébe, mert tényleg úgy van, amint Tildy Zoltán t. képviselőtársam mondta, hogy ma olyan politikai ideológiát, de nem is ideológiát, — mert helytelen volna ezt a szót használni — hanem politikai pathológiát lát mindenütt az a diák, olyan politikai pathológiával találkozik, amellyel szemben nem rendelkezik kellő intelligenciával ahhoz, hogy megítélje, hogy mi is az. Azt látjuk, hogy ezek az emberek, ezek a félművelt vagy nem is mondhatom, hogy félművelt emberek, mert ezek félintelligenseknek 91*