Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-327

Az országgyűlés képviselőházának 327. ülése 1938 június 10-én, pénteken. Elnök: Szólásra következik? Brandt Vilmos jegyző: Tóth Pál. ; Elnök: Tóth Pál képviselői'luxát illeti a szó. Tóth Pál: Mélyen t, Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam utolsóelőtti mondatát teljes mértékben magamévá teszem. Azt hiszem, hogy az igen t. 'belügyminiszter úr ismeri az állapotokat és tudja, hogy a rendőrségi felügyelői és fogalmazói karban milyen csekély fizetések vannak. A mostani költségvetés már egy kis jóindulatot mutat ebben az irányban, amennyiben beállított erre a célra 900.000 pengőt, amely összegben mintegy 5%-os fizetésemelés is van a rendőrtisztikar számára. Ez ugyan még nem kielégítő, de mindenesetre mutatja a jóindulatot, amelyet nem is vonok kétségbe a most állásban levő. szakértő, teljesen képzett belügyminiszter úr részéről. Méltóztassék megengedni, hogy beszédem során elsősoriban a belügyi tárca egyik nagy fejezetéveü, ia közegésszégüggyel foglalkozzam s ezzel [kapcsolatban a népbetegségekkel, a népegészségüggyel és elsősorban mind a két ügy frontharcosának, az orvosnak mai helyzetével. Mélyen t. Képviselőház! Az erkölcsi tekintélyek csökkenése a (háború utóm természetszerűleg az orvosi tekintély csökkenéséihez is vezetett. Míg békében a háború előtt az orvioi sok köziül a katonaorvos volt aa előlapok állandó figurája, addig ma talán azt lehetne mondani, hogy ez az élcelődés és lekicsinylés áttere

1 ődött azokra az orvosokra, akik egyes társadalmi biztosítóintézeteknél helyezkedtek el, akiknek működését szabályok kötik s akiket aa e szabályokhoz való alkalmazkodás és az elsablonosodás nem a megbecsülés, hanem, igen sokszor a kritika tárgyává tesz, pedig az orvos a maga kiegyensúlyozott és kiainalizált lelki egyéniségével nemcsak saját munkajáin<i(k ellátására képes, hanem azt is lehetne mondani, — amint valamikioir Plato megállapította — az államnak az orvosok a született vezetői. Ha már Platóra hivatkoztam, méltóztassék megengedni, hogy megemlítsem: az orvosi hivatás valamikor teljesen művészet volt és tulajdonképpen csak az utóbbi időben alakult át mesterséggé; valamikor Krisztus előtt kétezer esztendővel olyan erkölcsi piedesztálon állott, amilyenen az utókorban sohasem. Itt idézni akarom Manninger professzor úrnak legutóbb megjelent, gyönyörű elokvenciával és stílussal megírt könyvét, amelyben aa orvosok 2500 év előtti eskümintáját ismerteti. Az esíküminta a következőképpen szól • (olvassa): »Esküszöm Apollóra és az összes istenekre és istennőkre, hogy rendeléseimet a betegek hasznára fogom elvégezni. Halált okozó szert nem fioigok senkinek sem kiszolgáltatni még kérésére sem, hasonlóképpen nem fogok adni nőnek sem mag/aielhajtó szert. Tisztán és jámboran őrzöm majd meg életemet és mesterségemet és ha olyat látok vagy hallok az orvosi kezelés közben

% vagy akár a terápiáin kívül az emberek életében, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni abban a véleményben, hoigy efféle dolerokat szent titok módjaira kell megőrizni.« Méltóztattak hallani ennek az eskünek a szövegét. A mai eskü legfeljebb szavaiban változott meg, de értelmében teljesen azonos a 2500 év előtti orvosi esküvel. Ma az orvosok helyzete elsősorban anyagi vonatkozásban siralmas. Az orvosi hivatás tulajdonképpen áldozatául esett a mai idő'k taposómalmában kialakult korszellemnek, amely teljesen felőrli az egyéniséget. Az orvosi társadalomiban is kialakult a típusrendszer és talán háromféle típust említhetek meg, a tisztviselöorvos, a gyakorlóorvos és az egy személyben tisztviselő és gyakorlóorvos típusát. A gyafkorlóorvos-típus kiveszőfélben vasn, mert. a szalbiad pályán működő orvosok rendélése teljesen megszűntnek tekinthető, A tisztviselő orvos az a típus, amely gyógyítással már nem foglalkozik, hanem, mint orvostisztviseiő, teljesen a prevencióknak, a betegségek megelőzésének szolgálatában áll. Az ő hivatása a mai mlodern korszellemnek teljesen meg is felel, mert sokkal könnyebb a népegészségügyet szolgálni, amikor az egyedek még egészségesek és sokkal könnyebb a betegségeket megelőzni, mint már megkezdődött betegségeket, szóval beteg társadalmait, a heteg embereket gyógyítani, az utó bibi sokkal nehezebb és drágább is a nemzet szempontjából. A tiszitviselőorvosna'k természetesen kényelmesebb helyzete van, mert az orvosi foglalkozástól elvonatkoztatva nem áll 24 óráiig állandóan szolgálatban, nyugodtan hagyják aludni, nem •költik fel a meleg ágyból; viszont az előmenetele jobban biztosítva van és annak a vágynak az* elérése, amely ma még- a legfiatalabb embernek lelkében is megvan, amikor valamilyen pályára mennek, a nyugdíj részükre szintén biztosítva van. A többség ma a vegyes típus, a tisztviselő- és gyakorlóorvos egy személyben, az olyan orvos, akinek van alkalmazása és azonfelül magánpraxist folytat. Erre a legjobb példa vidéken a községi és körorvos, nagyvárosban pedig az Oti., Mabi. és többi társadalombiztosító intézetek orvosai, akik részben tisztviselőmunkát végeznek, részben pedig orvosi magángyakorlatot is folytatnak. Ezeknek az anyagi helyzete épp olyan siralmas, mint azoké, akik csak magánorvosi gyakorlatot látnak el. Többségről beszélek, nem egyes kivételekről, nem egyetemi tanárokról, — akik pedig szintén ebbe a típusba tartoznak, mert fixfizetéses állás mellett folytatnak magángyakorlatot — hanem arról az ezer meg ezer orvosról, aki egyébként helyezkedett el a társadalomban. Fel akarom hívni az igen t. belügyminiszter úr figyelmét az elődje által 1937-ben ki; adott 7800. számú rendeletre, amely az orvosi álláshalmozások megszüntetésével a fiatal orvosoknak akar jobb megélhetést biztosítani. Legyen szabad a miskolci orvosi kamarának ebben a tárgyban tett felterjesztéséből idéznem egy-két mondatot, amelyben elismeri a kamara, hogy az orvostársadalmat hálára kötelezi mindenféle ilyen rendelkezés, melynek ez a célja, de amellett cl

II ti cl sérelmes intézkedésére is rámutat, hogy »nem szabad és nem lehet a fiatalokat kizárólag úgy segíteni, hogy az öregeket megnyomorítják az intézkedéssel^. A rendelet nem százszázalékig nyomorítja meg az idősebb orvosokat, de tekintetbe kell venni azt, hogy az Oti. elődje 1927. előtt például egy osztályvezető orvosnak 3800 pengőt fizetett azért a munkáért, amelyért ma az Oti. 1050 pengő fixfizetést, tehát háromszor kevesebbet ad az osztályvezető orvosnak, holott annak az osztályvezető orvosnak mégis családalapításra kell már gondolnia, vagy van is családja, ennek a létfenntartásához tehát az az összeg, amelyet az Oti.-tól fizetésképpen kap, nem elegendő. Méltóztassék megengedni, hogy kitérjek még az orvosi felelősség kérdésére is. Manapság az a szokás kapott lábra, hogy a betegek százszázalékig az orvost teszik felelőssé, ha a beteg nem gyógyult meg, vagy nem úgy gyógyult meg, ahogy szeretett volna. Pedig egy