Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-318

96 Az országgyűlés képviselőházának 318. ülése 1938 május 23-ém, hétfőn. t A költségvetés tételei közül egy csoporttal kívánok csak foglalkozni, amelyet már ismételten szóvátettem és amellyel azért foglalkozom, mert ebben a költségvetésben ez az egy fix, vagy legalább is fixnek mondható tétel. Ez a személyi illetmények tétele. Ez az egy fix, a többi mind labilis. Ebben az egyben alig van valamelyes párszázalékos eltérés. Kénytelen vagyok ez alkalommal is rámutatni a személyi kiadások túlméretezettségére. Ez nem a mai költségvetés hibája, bűne, ez — hogy úgy mondjam — örökség, amelyet a mindenkori kormányok egymástól átvettek, amelynek tekintetében azonban eddig segítés nem történt és ha ehhez hozzáveszem még azt a kiadást, amely dologi kiadások címén van elkönyvelve a költségvetés egyes tételei között, de tényleg személyi kiadásnak tekintendő, akkor egyáltalán nem túlzás, ha a költségvetésnek 60—65%-át tekintem személyi kiadásnak. Ez a körülmény késztet engem arra, hogy nyomatékkal felhívjam a Ház figyelmét arra, amit már egyik előző beszédemben is mondtam és amire a miniszterelnök úr programbeszédében reflektált is. Nagyon örülök, hogy ő is helyesnek látja azt, amit én bátor voltam egy alkalommal felemlíteni. Teljes lehetetlenség az, hogy az állami alkalmazottak száma az 1937/38-as költségvetésben 117.945, munkások nélkül, a nyugdíjasok száma 134.690, vagyis ez évben a nyugdíjasok száma 2554-el emelkedett. 1913-ban Nagy-Magyarországon az egész nyugdíjteher 41,717.000 pengőt tett ki, ma, 1938-ban pedig, tehát nem egészen kilencmilliós nemzet mellett, megfq gyatkozott gazdasági erők mellett, a nyugdíjteher 267,151.000 pengő. Ezt a két számot szembe kell állítani és meg kell mondani nyiltan és őszintén, hogy ezt a nyugdíjterhet az ország nem bírja el, mert ez a nyugdíjteher nem lesz kevesebb, ez a nyugdíjteher minden évben több lesz, ez a nyugdíjteher ebben az évben is 2554 személy nyugdíjával emelkedett és ez olyan probléma, amelyet meg kell oldani. Az a hiba, hogy annak idején, amikor a békeszerződéseket készítették, ezeket a nyugdíj terheket nem osztották fel az egyes utódállamok között, éppenúgy, mint ahogy az államadósságot vagy egyéb dolgokat átvettek ezek a hatalmak, 'ahogy átvették a vasutat, átvették a vármegyeházát, átvették a járásbíróságot es átvették a törvényszéket, mert mindezekkel nemcsak az épület és nemcsak az a tisztviselő jár, aki abban az épületben benne van, hanem egyéb kötelezettségek is járnak ezzel es ezek között a nyugdíjteher is, amely itt mutatkozik és amelyet át kellett volna venmök. Meg vagyok róla győződve, hogy nem a magyar delegáción múlott, amely annak idején Párizsban tárgyalt, hogy ezeket a nyugdiDterheket az utódállamok nem vették át, hanem ez parancs volt, nem akarták átvenni, ez a nyugdíjteher reánk szakadt és mi kénytelenek vagyunk ezt a nyugdíjterhet vállalni, ugyanakkor, amikor elvesztek azok a területek, ahol ezek a nyugdíjak keletkeztek. Nem akarom itt részletezeni, hogy ez a nyugdíjteher miért duzzadt fel ennyire, hogy a menekült tisztviselők száma mennyivel duzzasztotta fel ezt a költségvetést, én magukat a tényeket állítom szembe és azt mondom, hogy 1913-ban egy húszmilliós ország fizetett 41 milliót, ma pedig 267 millió pengő nyugdíjat fize tünk. Ez az, ami nem megy, ez az a helyzet, amin segíteni kell, bármilyen eszközzel, bármilyen módon, természetesen a nélkül, hogy valamelyes súlyosabb sérelem történjék azokon, akik a nyugdíjra tényleg jogot tarthatnak és akik rá vannak szorulva. Én nem akarom az öregembert, nem akarom a kisembert, a szegény embert bántani, de igenis, hozzá akarok nyúlni ahhoz, akinek anyagi viszonyai lehetővé teszik azt, hogy ezt a kérdést valamiképpen meg lehessen oldani és én nagyon örülök annak, hogy ennek a kérdésnek a rendezését a miniszterelnök úr is kilátásba helyezte, mert nekem meggyőződésem, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül meg lehet takarítani ennek az összegnek legalább 10%-át. Nem nagy összeg, nem esik nagy sérelem, ha én csak 10—15%-ig megyek, amit meg lehet takarítani, de az is kitesz évenként közel 30 milliót. Hivatkozom arra, hogy én ezt a kérdést nem ma vetettem fel először, én ezt a kérdést felvetettem még Bethlen miniszterelnöksége idején, már körülbelül tíz évvel ezelőtt, egyik költségvetési beszédemben és azóta majdnem minden évben felemlítem. Ha abban az időben történt volna valamelyes intézkedés, akkor közel 300 milliót lehetett volna időközben, ez alatt az idő alatt megtakarítani, — állítom és hangsúlyozom — a nélkül, hogy valakin valami különösebb sérelem esett volna. Én azt mondom, hogy ha lehetett a hadirokkantakat addig rostálni, amíg a 75%-osból 25%-os lett, ha lehetett a hadiözvegyeket addig rostálni, — és minél nagyobb lyukú rostákat csináltak — amíg végre majdnem az összes hadiözvegyek kiestek rajta, úgyhogy ma már alig van olyan hadiözvegy, akinek valamelyes járandósága van, vagy ha kap is valami járandóságot, abból igazán nem nagyon tud berendezkedni vagy legkevésbbé sem tud megélni, ha tehát ezeken az embereken lehetett ezt az állítólag kényszerrendszabályt végrehajtani, akik pedig testi épségüket áldozták fel a hazáért vagy akik elveszítették kenyérkeresőiket, akik elveszítették az apjukat, elveszítették a fiaikat, akik kenyérkeresőik voltak, ha ezekkel szemben lehetett ilyen drákói rendszabályokat alkalmazni, akkor kérdezem én, miféle igazságtalanság történik azokkal szemben, akik nem esnek ilyen elbírálás alá, akik munkaképesek, akik vagyonosak, akiknek egyéb jövedelmeik, kereseti lehetőségeik vannak, akiknek a nyugdíj nem jelent kenyérkérdést, nem jelent, hogy úgy mondjam, egzisztenciális kérdést, h a a nyugdíjkérdést revízió alá veszik 1 Ugyanis ez a probléma ilyen módon elintézhető és ezt a problémát meg is kell oldani. Ezzel kapcsolatosan ugyancsak rá kell mutatnom arra, hogy az állami bürokrácia túltengésének is valamelyes gátat kell vetni. Teljes lehetetlenség, hogy centralizáció, amelynek tüneteit mindenütt látjuk, ma már annyira kifejlődött, hogy a legkisebb ügyben is végeredményben a minisztérium határoz, és ez az ügyek késedelmes elintézését vonja maga után. Akármilyen kinevezésről, engedélyezésről, vagy bármilyen kis dologról legyen szó, "végeredményben a minisztériumban koncentrálódik minden. Ennek következtében nem állítom éppen, hogy politikai szempontok szerint bírálják el a kérdéseket, — bár ilyen eset is előfordul — mindenesetre azonban az ügyek érdemi elintézése késleltetik és nem adatik meg a lehetőség, hogy gyorsan, az életnek megfelelően bonyolíttassanak le a dolgok. Vannak a minisztériumnak, a kormánynak bizalmi emberei a megyéknél, a városok-