Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-309

* 408 Az országgyűlés képviselőházának idején deportálták a zsidókat és 350 esztendőn keresztül^ egyetlen zsidót sem engedtek be. A XIX. század közepén törnek előre a zsidó bankárok. A középkori társadalom felbomlásával szinte ők a kapitalisztikus világrendnek a kialakítói. Helyesen mondja Werner Sombart nagyszerű tanulmányában, — és bizonyítja is — hogy a zsidóságot tartja különösképpen kapitalisztikus jellegénél, hajlamánál és képességeinél fogva az európai kapitalizmus megteremtőjének. Ezt a megállapítást fedik azok a valóságos tények, amelyek ezek kapcsán a mi szemeink elé kerülnek. De úgy érzem, erre késztette őket a ghettóban elfoglalt helyzetük is, mert ott is kizárólag

1 pénzmanipulációkkal foglalkoztak. A ghettoból kiszabaduló zsidóság a maga végtelen kíméletlenségével szinte éhesen csapott le az egyes nemzetekre és igyekezett a gazdasági hatalmat mindenütt magához ragadni, még azokban az országokban is, ahol ezidőszerint már tényleg kisebbségben vannak és ebből a hatalomból kiszoríttattak. Nálunk Magyarországon is a XIX. század első felére esik gazdasági működésüknek megkezdése, bár ellenük régebbi királyi dekrétumokban és törvényekben is történtek intézkedések túlkapásaik megakadályozására. Nagy része volt ebben főleg a nemesi társadalom 1848 után jelentkező elszegényedésének, akik főleg azért támogatták a zsidóságot, mert így igyekeztek közülük nagyon sokan közgazdasági pályán elhelyezkedni és így tudtak vagyontalanságuk után újból vagyonhoz és jövedelemhez jutni. Ez tette lehetővé azt is, — és, sajnos, szomorúan kell megállapítani, hogy ezt a példájukat egyetlen európai ország politikusai sem követték — hogy tényleg nálunk a zsidó kereskedőket a -"•var iparral és kereskedelemmel mindenkor előnyben részesítették. Szomorú idők voltak ezek, amelyekről azonban mégis csak meg kell emlékezni és rá kell mutatni arra, hogy éppen az ő benősülésük a zsidóság köreibe tette lehetővé, hogy közgazdasági elhelyezkedésük nyomány politikai jogok birtokába is jutottak. Annak bizonyítékául, hogy mennyire igaz ez, méltóztassék elolvasni Bosnyák Zoltán könyvét, amelyben »Idegen vér« címen egész világosan és őszintén megírja ezeket a kérdéseket. Egészen tiszta képet kaphat belőle mindenki erről a kérdésről és tényleg láthatja, hogy nem ok nélkül vádoljuk mi a régi politika szereplőit úgy törvényhatósági, mint törvényhozói működésért azzal, # hogy ők tették lehetővé a zsidók elhelyezkedését, akár a liberalizmus eszméin keresztül, akár más módokon. Hiszen ma is azt látjuk, hogy sajtójukban állandó felkiáltójelként tolják előtérbe azt a reményüket, hogy majd a felsőház fogja megakadályozni, hogy ez a zsidó-törvényjavaslat törvényerőre is emelkedhessek. En egy pillanatra sem tudok ezzel a gondolattal megbarátkozni, mert r nem hiszem, hogy azokon kívül, akiket vérségi vagy rokoni kötelékek fűznek a zsidókhoz, akadjon a felsőház tagjai között egyetlen magyar ember is, aki a törvényjavaslattal szemben ezt az említett álláspontot foglalná el. Ebben a _ művében Bosnyák Zoltán találóan állapítja meg azt, hogy amikor azután később a zsidóság kezébe jutott a gazdasági túlsúly, szinte mechanikus törvényszerűséggel szállta meg a zsidóság az értelmiségi és kultúrpályákat is. De éppen itt vesztette el a csa309. ülése 1938 május 10-én, kedden. tát, mert törtető magatartásával és főleg erkölcstelen tehetetlenségével a legnagyobb ellenszenvet váltotta ki magával szemben mindazokból a nemzetekből, amelyeknek körében ezt a hatalmát akár forradalmi úton, akár másképpen érvényesíteni kívánta. Előttem szólott t. képviselőtársamnak erre vonatkozó példái eklatánsán bizonyítják, hogy ez a megállapítás minden tekintetben helytálló. A zsidóság látszólag' nálunk &$, feladta nemzetiségi különállását, asszimilálódott és úgy mutatta, mintha beolvadt volna és a többségi nemzet őszinte tagja kívánt volna lenni. E mellett megtartotta vallását annak dokumentálására, hogy ő , nem külön nemzetiség, hanem csak vallás. Ez volt tulajdonképpen a legnagyobb csalás, mert ha akadtak is, akik ezt elhitték, részükre ez csak a polgárjog megszerzéséhez szükséges rossz vagy jó, vagyis csak egy modus vivendi, egy lehetőség volt, amelynek révén mint a társadalmi és gazdasági élet egyenjogosítottjai kívántak elhelyezkedni. Bizonyítéka annak, hogy a zsidók sohasem akartak asszimilálódni és beolvadni a magyar nép közösségébe, az, hogy vallásukon keresztül mindig megtartották lelki és faji különállásukat. A zsidóságnak ez az ország csak átutazási vagy átvonulási vadászterület és a nyugati kultúrába való belépés első kapuja volt. Kovács Alajos munkája bizonyítja a legjobban, hogy a zsidóság nem természetes úton, hanem mindig csak a bevándorlás útján szaporodott: Kovács Alajosnak csak néhány kikapott mondatát idézem, amelyek szerint »1830ban Magyarország területén 92.023 zsidó lakos volt, az akkori lakosságnak tehát csak 2'3% -a, Budapesten mindössze 10.266, tehát az

1 itteni lakosságnak 9'8%-a, az összes zsidólakosságnak pedig csupán 11%-a. 50 év múlva, 1880-ban már 296.044 zsidót találunk a <mai területen, ami a lakosság 5'6%-át tette ki- Az 1880-beli zsidóságnak majdnem egynegyed résize, ha pedig az egész Budapestet vesszük, kereken egynegyed része lakott a. fővárosban. A legutóbbi 40 év alatt, 1920-ig még szaporodott a zsidóság és legmagasabb számát ekkor érte el, 473.355 lélekkel, ami a lakosság 5'9, itehát majdnem 6%-át tette ki. A zsidóság megoszlása a vidéken ma is hasonló a 100 év előttihez, a különbség csak az, hogy Budapesten és környékén 232.000 főnyi zsidóság tömörült össze és így igyekezett a maga részére minden, körülmények között biztosítani ezt a hegemóniát. A zsidókérdést annak mai elmérgesedett helyeztében ilyen hirtelen jött, előre nem látott és csak részletkérdésekkel foglalkozó törvényjavaslattal szerintem megoldani nem lehet. Az ellenforradalom alatt feltört antiszemitizmus által elindított keresztény nemzeti irányzat találta meg a kérdés megoldásának a helyes módját. A helyes megoldás a numerus claususnak minden pályára vonatkozó általános formában való kimondása lett volna. Ki kellett volna terjeszteni ezt az iparra és kereskedelemre egyaránt és ennek következménye az lett volna, hogy az elmúlt 20 esztendő alatt mindezek a problémák szénen, szuxesszíve megoldást nyertek és ma tulajdonképpen nem is kellene beszélni zsidókérdésről. Míg az összes többi életpályákon elfogadhatónak tartom azt, hogy azokban 5% erejéig vegyen részt a zsidóság, addig a sajtóban egyetlen egy százalékot sem vagyok hajlandó ré-