Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.
Ülésnapok - 1935-299
Az országgyűlés képviselőházának emlékszünk a régebbi időben kivetett vagyondézsmára, az 1920-as évek elején a Hegedűs Lóránt-féle vagy ön váltságra, amelyet céladó formájában vetettek ki, amely azonban egyáltalán nem érte a célját. T. Ház! Nem fogadhatom el ezt a javaslatot azért sem, mert szerény meggyőződésem szerint elkésett. Egy évvel ezelőtt kellett volna ezzel ia javaslattal idejönni. (Ügy van! balfelöl.) Az a kormány, amely a külpolitikai adatok és a gazdasági élet ismeretében nem látta előre, hogy az országot milyen nagy erőfeszítésre kell sarkalnia, kétségkívül mulasztást követett el. Egy évvel ezelőtt sok mindent meg lehetett volna oldani ezzel a törvénnyel. A gazdasági depressziót, a politikai nyugtalanságot, a tömeghangulatokat le lehetett volna vezetni és főképpen meg lehetett volna oldani a munkanélküliség szörnyen égető, kínos és fájó kérdését, végül, — amit talán elsőnek kellett volna mondanom — korszerű, színvonalra lehetett volna emelni a magyar hadsereget. Ma már e törvényjavaslaton messze túlmenő intézkedések szükségesek. Nézzük meg az első és legfontosabb okot, amely miatt az egymilliárdos vagyon dézsmát és kölcsönt kéri a kormány a magyar gazdasági élettől. Ez ugyebár a honvédelem fejlesztése. T. Képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatosan egészen rövid visszapillantást vessek honvédségünk fej lesztésére. A trianoni béke nemcsak kifosztotta, hanem be is csapta Magyarországot. Lefegyvereztek minket azzal az ígérettel, hogy ezt nyomon fogja követni az általános lefegyverzés. E helyett körülöttünk őrületes fegyverkezés indult meg. Nekünk csak 35.000 főnyi hadsereget volt szabad tartanunk, körülöttünk pedig egy vasgyűrűt kovácsoltak össze 350.000 vagy 400.000 szuronyból. Más államok is aláírták a Párizs körüli béke diktátumokat, de ezek mind félrerúgták a békeszerződésben vállalt kötelezettségeket. Először Törökország tette túl magát a békeszerződésen, Törökországot követte Németország, majd a kis Ausztria is. Mi vagyunk az utolsók, akiknek önvédelme még mindig korlátozva van. Ezért önkéntelenül felvetődik RZ cl kérdés. miért nem tett a kormány egy elhatározó és bátor lépést a katonai egyenjogúsítás felé. Ki merte volna ebben 'megakadályozni! Tudja-e a miniszterelnök úr, hogy egy ilyen bátor lépés milyen önbizalmat váltott volna ki a hadseregből és milyen lelkesedést váltott volna ki az egész magyar közvéleménybőn Am, ha már ezt elmulasztottuk, akkor felmerül a másik kérdés: lehetett volna-e ezenkívül valamit csinálni, a nemzet hadserege érdekében és megtörtént-e mindaz, amit meg lehetett tenni. A most tárgyalás alatt álló jövő évi állami költségvetés 850 millió pengős összegéből 150 millió pengőt fordít a magyar nemzet honvédelmi célokra. Ez az egész összegnek körülbelül 18%i-át teszi ki. Az idei, tehát a jelenlegi büdzsé 821 milliójából csak 127 millió a katonai kiadás, ez tehát az egész összegnek csak 15% a. (Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter: Pontosan fordítva van!) De még sokkal rosszabbul álltunk az előző évi költségvetésben. 1936—37-ben ugyanis száz millión alul volt a hadügyi büdzsé, amely az egész költségvetés 10%-ának felelt meg. Ugyanekkor más államok költséigvietésüknek 30 1 —35.%-át fordították fegyverkezési célokra. Japán pedig háborús kiadások nélkül is 40% -ig ment el (Herte299. ülése 1938 április 26-án, kedden. 17 lendy Miklós: Ha mi olyan gazdagok volnánk!) és valamennyien tudjuk, hogy Anglia parlamentje a normális, rendes hadügyi kiadásokon kívül egyszerre 40 milliárd pengő értékű hadügyi kiadásokra és hadseregfejlesztésre adott kormányának felhatalmazást. T. Képviselőház! Közvetlen szomszédaink is emberfeletti erőfeszítést tesznek immár két évtized óta hadseregük érdekében. Románia évenlkánt körülbelül 8 milliárdot, 240 miilldó pengőnek megfelelő összeget, költségvetésének 37%-át fordítja katonaságra, Csehország közel 300 milliót fordít a militarizmusra. Ezek az országok csak fegyvergyakorlatok céljára 10—15 millió pengőnek megfelelő összeget adnak ki évenkint, tehát a mi egész jövőévi hadügyi költségvetésünk 10%-ának megfelelő összeget. Még szembeötlőbb ez az aránytalanság, ha a fejkvótát vesszük alapul. Magyarországon a jövő esztendőben egy lakosra 17 pengő lesz a katonai fejkvóta, Angliában 60 pengő, Franciaországban közel 100 pengő. Érdekesek a katonaságra vonatkozó következő adatok is. Csehországnak 5 milliót kitevő férfilakosságából 200.000 ember az álló hadsereg, a véderő; ez 4%. Olaszországnak 11,700.000 férfilakosságából 550.000 ember a békelétszám; ez 5%. Magyarországnak 2,700.000 főnyi férfilakosságából összesen 41.000 emberre rúgott a véderő, ami 1'5%-ot jelent. Németországról nincsenek pontos adatok, de hozzávetőleg és a külföldi lapok megállapításai szerint' tlZ cl helyzet, hogy körülbelül 20 millió a férfilakosság száma s ebből 1 millió az álló hadsereg, aminek nagyságát akkor tudjuk értékelni, ha viszszalapozunk a békeidőkre, amikor Vilmos császár Németországában 6OQ.O00 főből állt a béke létszám. De ezen az egymillió főnyi békehadseregen felül körülbelül 500.000 embert tesz ki a 18 évesek munkaszolgálata, akik szintén beöltöznek az uniformisba és katonai kiképzésben részesülnek és körülbelül ugyanennyire tehető a különböző alakulatok uniformisban járó tagjainak a száma. Látnivaló tehát, hogy Németország a jelen pillanatban férfilakosságának körülbelül 10%-át tartja fegyver alatt. T. Képviselőház! Nyilvánvaló, hogy gúzsbakötöttségünk miatt mi nem tudtuk hadseregünket olyan arányban fejleszteni, mint ahogy azt szomszédaink tették és nyilvánvaló, hogy teljesen igaza van az előadó úrnak akkor, amikor azt mondja, hogy ezt kínosan érezzük ma, amikor a történelmi események rohannak és senki sem tudja megmondani, hogy mit hoz a holnap. Felmerül azonban az a kérdés is, hogy mit lehetett volna tenni a hadsereg fejlesztése érdekében. Ha már létszámot nem ) mertünk emelni, ha már a katonai egyenjogúsítás terére nem mertünk lépni, kérdés, hogy lehetett volna-e másképpen, más formában, más úton biztosítani a hadseregfejlesztést. Én emlékszem, hogy a világháború elején, 1914 októberében, amikor felszabadították Przemyslt, Boroevics Szvetozár ott a következő emlékezetes szavakat mondotta: »Ha az oroszoknak olyan katonáik lettek volna, mint nekünk, már rég Bécsben állnának, s ha nekünk olyan tüzérségünk és annyi ágyúnk lett volna, mint az oroszoknak, most Moszkvát ostromolnánk«. Nem szabad elfelejteni, hány százezer magyar testvérünk életébe került az, hogy a békeévekben nem fordítottunk kellő gondot a hadsereg felszerelésére. Ezért vetem fel ismételten azt a kérdést: vájjon nepa lehetett volna-e a felszerelésről előre
