Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-277

50 Àz országgyűlés képviselőházának 277, lábbadozó magyar mezőgazdaság megrázkódtatás nélkül elbír. Ez a teher, mélyen t. képviselő úr, — hogy a »pici« megjelölésre hivatkozzam — 13—14 millió- Boldog lelkiállapotban lehet a képviselő úr, ha ezt picinek ne- j vezi, tekintettel az ország szomorú sorsára, ! amelyet a képviselő úrral ugyanazon pad- ; sorokban ülő képviselőtársam olyan sötét színekben festett le. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Ahol a gazda üzemi költsége és az értékesítési összeg között olyan vékony marge van, hogy tulajdonképpen borotvaélen táncol a gazdának az egész kalkulációja, ott nem lehet azt •mondani, hogy 13 vagy 14 millió nagyon pici, nagyon kevés. Azt nem kell magyaráznom!, hogy egyes nyugati állaonok miért tudtak továbbmenni ezen a téren és miért nem tudunk mi momentán erre. a célra többet áldozni. Amikor ezt a javaslatot értékeljük, vagy j bíráljuk, akkor nem lehet arra hivatkozni, | képviselő úr, hogy mi lenne tulajdonképpen az ! ideális állapot. Ezt az ideális állapotot 'mi éppenúgy óhajtjuk mint a túloldalon ülő igen tisztelt képviselőtársaim, de éppenúgy is- \ merjük azt a diszparitá&t is, amelyet itt j annyi képviselőtársam bizonyított s amely az ipari munkásság és a mezőgazdasági munkás- \ ság között van. A nagyipar tulajdonképpen j nem produkált semmi különöset, amikor magasabb szociális terheket vállalt, mert ezeket, amint nem egy felszólalásból méltóztattak | hallani, egyszerűen áthárították a fogy asz- ! tokra és így a nem biztosított 'mezőgazdasági j munikástöimieg is azzal, hogy ő is vásárol j iparcikkeket, ezreknek a szociális terheknek jó- j részét viselte, viseli és^ viselni^ is fogja. Az j ipari munkásság bére és a mezőgazdasági munkásság bére közötti különbségről nem is akarok beszélni, hiszen az egyik 1100—1200 pengő átlagot ér el évenkint, a másik pedig 300—500 pengő között mozog. Az ipari munkásság előnyös helyzetét már előttem éppen elég képviselőtársam kifejtette s én csak arra szeretnék, rámutatni, hogy ha minden így van, ha a magyar agrárcikkek árát nem a termelő, hanem a világpiac szabja meg, akkor a munkaadó tulajdonképpen nagyon bizonytalan ténye- , zőjo ennek a biztosításnak, ha pedig a munkaadó bizonytalan tényezője a biztosításnak, akkor ebből az a legelemibb következtetés, hogy a '• munkavállaló is teljesen bizonytalan tényezője a biztosításnak és erre a két bizonytalan tényezőre csak úgy lehet egy komolyan megstipulált biztosítást felépíteni, ha előre biztosítva van egy nagyösszegű állami hozzájárulás. (GyÖmörey Sándor: Ez igaz!) T.. Képviselőház! Ha ez nincs meg, akkor hiányzik a biztosítás két legelemibb alapfeltétele: a pénzügyi alap biztonsága és a szolgáltatások biztonsága. Nem lehet tehát azt mondani, hogy amit az állam ad, az semmi, az pici, hogy ennél sokkal többet kellett volna adni, hiszen ennél az egyenletnél tulajdonképpen két ismeretlennel kerestünk egy harmadik ismeretlent és így akartuk az egyenletet megoldani. Ezer Scylla és Charybdis között _ indítottuk útnak az előttünk fekvő törvényjavaslatot. Több előttem szóló képviselőtársam említette azt, hogy be kellene vezetni a betegségi biztosítást és a szülési segélyt is. Errenézve az egyik illusztris szakértő tartott a napokban előadást az Egészségpolitikai Társaság ülésén, ülése 1938 március 4-én, pénteken. ahol tudományos alapon fejtegette, hogy ez a kis^ módosítás, — hogy a képviselő úr szavajárásával éljek — az államnak csekély 30 milliójába kerülne. Ha pedig a rokkantsági biztosítást is bevezetnék — amit szintén többen kértek — akkor a biztosítás költségei 40— 50 millió pengő között mozognának. Ennyi volna tehát az a »pici« differencia. Mi is éppúgy, mint a képviselő úr, tiszta szívvel és lélekkel be szeretnénk vezetni mindenféle típusú biztosítást, de momentán »non possumus«, nincs meg rá a, fedezet. (Esztergályos János: Tessék megkeresni, majd találnak rá fedezeteit!) T. Képviselőház! Amikor ezzel szemben a másik oldalon az adómérséklések útjára léptünk, amikor az egész földadó 30 millió pengő körül van, amikor igen közel vagyunk még ahhoz az időhöz, amikor százezer gazdán kellett segítenünk, amikor alig egy-két éve emelkedtünk ki mezőgazdasági vonatkozásban a deficites állapotból, amikor a mezőgazdasági munkás átlagos keresetéből egy családtagra naponként csaik 27—28 fillér esik, akkor kérdem: van-e valakiben lelkiismeret ahhoz, hogy ezt a mezőgazdaságot most 40—50 millióval terhelje és sújtsa, már ól-holnapra? (Esztergályos János: Tessék a különböző karteleket megadóztatni! Vagyonokat harácsolnak össze!) Megroppanna ebben a mezőgazdaság és ez nem evolúciót, nem belterjesebb gazdálkodást eredményezne, hanem visszasüllyednénk megint a külterjes, az extenzív gazdálkodás állapotába. (Gyömörey Sándor: Nagyon okos beszéd!) Mélyen t. Képviselőiház! Hogy a képviselő úrnak se maradjak adós, ezekről a kérdésekről is szeretnék néhány mondatot mondani. Van valami abban, amit a képviselő úr mond. Koncedálom ezt, mert én nem vagyok százszázalékig azon az állásponton, hogy csak az a jó, amit mi mondunk, vagy amit én mondok. Szívesen •meghallgatom mások véleményét is. A miniszterelnök úr ennél a javaslatnál a t

fokozatos fejlesztés hívének vallotta magát és azt mondotta, hogy ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha a mezőgazdaság teherbíróképességét emeljük. Ez idáig helyes. Eggyel legyünk azonban tisztában, — ez- éppen Sehandl képviselőtársam tegnapi beszédéből csendült ki frappánsan, — azzal, hogy egyedül mezőgazdasági biztosítással, legyen az totális, legyen az százszázialékig, vagy — hogy úgy mondjam — ezer százalékig a legtökéletesebben megoldva, semmiféle társadalmi vagy politikai feszültségeit nem fognak százszázalékig levezetni, vagy megoldani, nem fogunk sem népjólétet, sem népegészséget teremteni és a nemzet biológiai yirulenciáját sem fogjuk egyedül a biztosítással biztosítani, ha egyéb problémákat nem fogunk megoldani. Mélyen t. Ház! Nem szabad és nem lehet a biztosítás problémáját annyira túlértékelni és túlbecsülni, mint ahogy azt egy-két képviselőtársam tette. A biztosítás csaik eszköz a .gyógyításra. Olyan mint az orvosság: egyedül nem ér semmit; ha, nincs hozzá megfelelő miliő, nincs hozzá megfelelő ágy, kórház, táplálék, akkor egyedül az orvosság sem segít. A biztosítás kiépítése és a gazdasági helyzet javítása szerintem is egymásnak sine qua nonja. Nem szoktam politikai kérdésekkel foglalkozni, mégis azt kell mondanom, hogy az okos gazdaságpolitika a legjobb szociálpolitika. Mindent meg fogunk tudni oldani, ha jó gazdaságpolitikát fogunk csinálni. Nem àz a fon-