Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-292

Az országgyűlés képviselőházának 292. ülése 1938 április 1-én, pénteken* 439 egyet kérünk, azt, hogy. viszont a mi belső dolgainkba se avatkozzék senki és ne kívánja azt, hogy egy oldalra valahová odavágódjunk, mert amilyen érdekünk nekünk, amennyire a józanság követeli, hogy a szomszédos "nagyhatalmiakkal és többi szomszédainkkal, a kisebbekkel is jó viszonyban legyünk, okos és bölcs kompromisszumban éljünk,, ennek az országnak éppen olyan nagy érdeke a nagy parlamentáris államokkal, a nagy kultúrállamokkal is a maga kapcsolatait fenntartania. Nem tudjuk, hogy a dolgoknak mi lesz a vége, mi csak arra gondolhatunk, hogy semmiféle részletváltozás nem ragadhat el bennünket a józanság útjáról, mert tudnunk kell azt, amit Kossuth Lajos olyan klasszikusan fejezett ki, hogy a történelem mindig nagy sávokban megy előre. Történhetik valami, elbukhat közben egy irányzat, szakadhat szenvedés a nemzetekre és az emberiségre,^ a vége mégis az, hogy majd az a törvényes és erkölcsi rend fog érvényesülni, amely olyan jó, hogy erőszak nélkül önmaga hajtja végre magát, amely törvények közel esnek a természettörvényekhez s éppen azért jók és jók mindenkinek; a vége mégis csak az a történelemnek, hogy visszatér a humanizmus útjára és ha nem tapadunk hozzá a pillanatnyi sikerekhez, akkor szerencsés diplomáciát folytattunk úgy kifelé, mint befelé. Különösen azokkal a hatalmas nagy erőkkel szemben, amelyekről bátor voltam szólni, amelyek szilárdan állanak a maguk helyén, azért sem szabad nekünk a szélsőségek útjára térni, osztálygyűlölködésbe, felekezeti gyűlölködésbe belevesznünk, mert kis nemzet vagyunk, nem tudjuk, hogy az idő nem hív-e bennünket jobbra, nem tudjuk, hogy .akaratunk nélkül, bölcs kormányzásunk nélkül is nem keveredhetünk-e bele olyan fegyveres viszályba, ahol az egész nemzet áll szemben az ellenséggel, amikor majd elég lesz az anyák sikoltásán és kisgyermekeknek cafatokra tépett holttestén iszonyodni. De ez nem függ tőlünk, mitőlünk az függ, hogy belső polgárháború, belső villongás, belső forradalom ne legyen. Ez tisztára tőlünk függ és ha mégis elérkezünk a felekezeti gyűlölködés vagy az alacsony szenvedélyek felszítása révén ahhoz, hogy belső rendünk így megromlik, akkor ezért az átok csak arra a kormányzatra hárulhat rá, amely kormányzat — noha minden igaz erő a háta mögött állt —• nem tudott kötelességeinek megfelelni. T. Képviselőiház! Sokan nem tudják, az egyszerű gondolkozó ember különösen nem tudja, de akik olyan magas helyen vannak, mint a mi kormányunk emberei, azok tudhatják, hogy ez az osztály- és felekezeti gyűlölködés pusztán egyéni érdekeket szolgál és semmi más, — bogy egy képpel éljek — mint hofrichterizmus. Emlékezhetnek t. képviselőtársaim arra, hogy Hofrichter, ez a karrierre éhes vezérkari tiszt, olyanféleképpen vélte a maga sorsát előmozdítani, karriervágyát kielégíteni, hogy a rangelőzőjének ciankálipasztillát küldött. Ilymódon sikerült is egy rangelőzőt az ő karrierje útjából félretenni, habár a vége azután halálos ítélet lett is, ami nálunk a felekezeti és osztálygyűlölködés terén végbemegy, az is ilyen karriervadászat, felfelé törekvés, ilyen ciankálipolitika, ilyen ciankáliküldözgetés. Ezek az emberek, mert a maguk ércleméből és értéke alapján nem tudnak előbbre jutni, nem tudják az ő rangelőzőiket, akik a maguk érdeméből vannak ott, ahol vannak, az útból eltávolítani, ciankáli-pasztillát küldenek. Ezeknek mindegy, hogy a nemzet hulláján keresztül, vagy egy szerencsétlen üldözött kisebbségi felekezet hulláján keresztül, vagy pedig más tisztességes előzők, hatalmi tényezők hulláján keresztül jutnak el oda, ahova eljutni akarnak. Ezeket csak egyetlen egy vágy hevíti: előre, fölfelé törni, a pozíciót elérni, habár hullahegy lépcsőin kell is oda felkapaszkodni, vagy pedig zsákmányéhségüket kielégíteni. Tisztán ez az egyéni érdek vezeti őket t. Képviselőház, és ezeknek veszte az, hogy a kormány ezzel az irányzattal szemben gyönge, mert lassankint azután teljesen bele fognak keveredni a bajba, saját veszélyeztetésükben hullanak el tragikusan, mert azt hiszik, a kormány gyöngeségéből vagy mondjuk a kormány túlságosan jó idegeiből származó semmibevevéséből, hogy ez mind szabad és ez mind lehetséges. Mert ha viszont kénytelenek volnának tudomásul venni, hogy itt egy megingathatatlan jogrend van, itt a jogegyenlőség és a humanizmus törvénye ellen véteni nem lehet, itt az államrend ellen feltámadni nem lehet, mert visszahullanak, falbaverik, sziklába -'ütik fejüket, akkor ezek az emberek is visszatérnének a tisztességes érzés és tisztességes gondolkodás útjára. De így el fognak veszni, mert ennek a népnek egészséges ösztöne, egészséges gondolkodása, felfogása végeredményében is teljesen tehetetlenné teszi őket. Csak egyetlen dolog marad számukra, a jövőnek megvetése. T. Képviselőház! Ezek az emberek még arra is vetemednek, hogy megtámadják a parlamentarizmust, megtámadják a jobboldalisági jegyében, a jobboldaliság címén. Méltóztassanak megengedni, hogy megint gróf Tisza István klasszikus tanúvallomására hivatkozzaim e tekintetben is, hogy mit jelent a jobboldaliság, illetve mit jelent a parlamentarizmus — mert hiszen Tisza István jobboldali ember volt — és hogy mit jelent, ha ő azt mondja, amit fel fogok olvasni, a parlamentarizmusról. Kétségtelen, hogy ez a jobboldaliság parlamentarizmusa, amelyet ő hirdet, amikor ugyancsak az 1913-as törvény meghozatalát megelőzően azt mondja (olvassa): »Minden eddig ismert kormányforma között a renddel párosult szabadság, a felvilágosodás, a nemzetek szabad fejlődésének ügyét legcélszerűbben a parlamentig kormányzat szolgálja. Mint minden emberi intézménynek, van számos árnyoldala ennek is, de azért nem ismerünk mást, ami azt csak félig-meddig is pótolni kéipes volna. Nekünk nemzeti létünk függ a parlamentarizmus virágzásától. Ha magyarok akarunk maradni, ha mint nemzet akarunk élni, a magyar parlamentáris kormányzatot fent kell tartanunk, és a tekintély» megbecsültetés és hatalom mind magasabb polcára kell felemelnünk.« T. Képviselőház, méltóztatik látni, hogy Tisza István egyszerűen a parlamentarizmust szabja annak előfeltételéül, ha magyarok akarunk lenni és magyarok akarunk maradni. Mért nem jár ezen az úton a mi t. kormányunk, miért nem apellál a néphez, miért nem bízza magának az ország jövőjének sorsát is erre a mi bölcs, nyugodt és józan népünkre? Hiszen mégis csak tudnia kell, hogy ha egy néphez az ő kormánya szeretettel közeledik, ha egy nép számára hozza az áldásos reformokat, akkor, mert ő hozza ezt az áldást, mert az ő nevéhez tapad ez a mindenkinek kedvelt re-