Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-269

Az országgyűlés képviselőházának 2\ a kormányzati eszközökkel befolyásolható lehetőségek határain belül. A képviselő ÚT azt adja elő, hogy a betegségi biztosítás terén az Oti., Mabi., Otba. ma már valósággal zárt rendszert alkot és — a mezőgazdaságot kivéve -ma már alig van a társadalomnak olyan osztálya, amely ne tartoznék valamilyen formában a betegségi biztosítási szervezet körébe. Ezt a kérdést az orvosi érdekek szemszögéből vizsgálva, meg kell állapítani, hogy e vonatkozásban valóban nem egészen közömbös, vájjon a kötelező betegségi biztosítás kiterjedtsége következtében az orvosi magángyakorlatnak terjedelme mekkora. Magyarország lakossága a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 8,688.319 főre rúgott és ebből a keresők száma 3,999.242 volt. Ez a szám természetesen a népszámlálás óta emelkedett. Köztudomású ugyanis, hogy Magyarország lakossága ezidőszerint a 9,000.000-t és ennek következtében a keresők száma a 4 milliót meghaladja. Abban a kérdésben, hogy mennyi lehet a 4 milliót tevő keresők közül azoknak száma, akikre a betegségi (kötelező biztosítás kiterjed, az 1936. évi adatok adhatnak felvilágosítást. Az említett évben az Oti. keretében a betegség esetére biztosítottak létszáma kereken 738.000 fő volt, a ^Magánalkalmazottak Biztosító Intézete kötelékébe pedig a betegségi biztosítás szempontjából 69.000 egyén tartozott. A közlekedési vállalatok betegségi biztosító-intézeteinek — ideértve a Máv. Betegségi Intézetét, a Posta Betegségi Biztosító Intézetét, valamint a Magyar Hajózási Betegségi Biztosító Intézetet is — biztosított létszáma 153.000 főre rúgott. A • Dohány jövedék Betegségi Biztosító Intézeté- * nek 14.000, a Postatakarékpénztár Betegségi Biztosító Intézetének: 2000, a 18 bányapénztárnak pedig összesen kereken 54.000 biztosítottja volt az említett esztendőbe. Ez kereken 1,000.000 biztosítottat jelent. Az Otba- a kérdéses évben 71.000, a Székesfővárosi Segítőalap 15.000 betegségi segélyezésre igény jogosult személyt tartott nyilván. 1,100.000 tehát azoknak száma, akikről kötelező betegségi biztosítást ellátó intézeteknél, illetőleg az ezekhez hasonló intézmények keretében gondoskodás történik. A kereső lakosságnak mintegy 25 százaléka van éhben a vonatkozásban tehát érdekelve. A fennmaradó 75 százalékot azok az egyének teszik, akik a társadalombiztosítást szabályozó törve- I nyes rendelkezések szerint a betegségi kötelező { biztosítás körébe bevonva nincsenek. így pl. a j mezőgazdasági érdekeltség körébe tartozó j önálló keresőkön és munkavállalókon felül az önálló kereskedők és iparosok, a gyárosok, az orvosok, az ügyvédek, a helyhatósági önkormányzatok tisztviselőinek és egyéb alkalmazottainak túlnyomó része, úgyszintén az úgynevezett magán alkalma zotH copTtból azok, akiknek keresete < a havi 300. illetőleg: évi 3600 pengőt meghaladja. A kötelező betegségi ellátás körébe vont családtagok^ sízámát illetőleg körülbelül ugyanannyi egyént lehet rr figyelemhevenni, mint ahány kereső egyénről közvetlenül történik gondoskodás. Ha tehát az érdekelt családtagokat 1,100.000 főre becsüljük, a betegségi kötelező biztosításban közvetlenül és közvetve érdekeltek száma az ország lakosságának egynegyedét sem éri el. Nem állja meg helyét teháiti az az állítás, hogy kevés olyan társadalmi réteg van, amelyre a kötelező betegségi biztosítás valaKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XVI. •9. ülése 1938 február 16-án, szerdán. 449 milyen formában ki ne terjedne, gőt. azt a tényt, hogy a kötelező betegségi -biztosítás a mezőgazdasági munkavállalókat nem öleli fel, mind .népesedéspolitikai, mind általános közegészségügyi, mind nemzetgazdasági szempontból sajnálatosnak kell minősítenem. Miként hivatali elődeimnek, nekem is állandó törekvésem az orvosi társadalom anyagi boldogulásának elősegítése. Amikor azonban a szociális biztosító intézmények orvosainak díjázásáról van szó, 'mindenesetre különbséget kell tennünk azok között az orvosok között, akik tisztviselőorvosokként, legtöbbször egésiz napira terjedő elfoglaltsággal, élethivatásszerűen végzik a biztosító intézetekben orvosi munkájukat ós azok között, akiket ezek az intézetek naponkint egy-két, legfeljebb három órai gyógyító munkára, vagy aránylag csak kevésszámú biztosított gyógykezelésére szerződtetnek, i A tisztviselőorvosok díjazását természetesen úgy kell megállapítani, hogy az megélhetésüknek kizárólagos alapjául szolgálhasson. Ha biztosító intézeteink kizárólag tisztviselőorvosokkal végeztetnék a gyógyítás munkáját, akkor ezek az intézmények a jelenlegi körülbelül 4000 szerződött orvos helyett lényegesen kevesebb tisztviselőorvost alkalmaznának. Minden társadalombiztosításban felmerült egyszer vagy többször is az a kérdés, hogy kevesebb, de jól fizetett orvost, vagy sok, napi rövid időre igénybe vett és ezért kevésbbé dotált orvost alkalmazzanak-e a szóban lévő intézmények! Nálunk az orvosok jelentős számára figyelemmel a társadalombiztosítás kiépítésénél az utóbbi értelemben határoztak, mint ahogy ez a legtöbb államban, éppen az orvosok általános óhajára történt. A szerzett jogokkal és a kialakult tényekkel számolva, ma már kétségkívül igen bajos volna a tisztviselőorvosi rendszerre áttérni és a biztosítóintézeti orvosok létszámának jelentős csökkentésével lehetővé tenni a megmaradó orvosok olyan díjazását, amely kizárólagos megélhetési forrásuk lenne. Természetesen nem tartanék védhetőnek olyan megoldást sem, amely napi 1—3 órás munka ellenértékeképpen az orvosnak olyan fizetést biztosítana, amely csak teljes tisztviselői lekötöttség mellett volna igényelhető. Itt megjegyzem, hogy különösen az .országos társadalombiztosító intézeti szerződött orvosok s ezek között elsősorban a körzeti kezelőorvosok díjazása általában nem kielégítő. Ez a helyzet azonban az intézet mostani labilis pénzügyi helyzetének következménye. Mihelyt a pénzügyi helyzetben tartós javulás fog mutatkozni, itt lesz az ideje annak, hogy az illetmények magasabb szinten megállapításának kérdésével foglalkozzunk. Interpellációja során képviselőtársam néhány visszásnak minősített ténykörülménnyel illusztrálta azt a helyzetet, amely bírálatát kiváltotta. így említést tett fiz orvosi munka mechanizálásáról. Amikor a társadalombiztosító intézetekben folyó orvosi munka mechanizálásáról szólnak, rendszerint azt kifogásolják, hogy a tömegek gyógykezelésével összefüggésben előálló tömegrendelések keretében az egyéni gyógyítás háttérbeszorulásával sematikus gyógyeljárások érvényesülnek. Ennek a kifogásnak kétségkívül van némi tárgyi alapja, mert nagyobbszámú ember gyógykezelésénél mindig mutatkoznak bizonyos nehézségek, amelyek leg69