Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-268

. Az országgyűlés képviselőházának nagy lehetőség és nagy remény nincs már. Mutatja ezt és kitűnően igazolja a közgazdasági törvényeket az a körülmény, hogy a cukor fogyasztása válságtól és konjunktúrahullámtól teljesen függetlenül évről évre állandó. 1932-ben 835.U0Ü métermázsa, 1933-ban 811.000 métermázsa, 1935-ben 813.000 métermázsa, 1937-ben 887.000 métermázsa volt a cukorfogyasztás. Egy merev fogyasztással állunk tehát szemben, ami azt jelenti, hogy egy réteg fogyasztóképességében elértük azt a nyugateurópai határt és nívót, amelyre eljuthattunk, a másik széles réteg azonban teljesen ki van zárva a fogyasztásból. Azért ilyen érzéketlen ez a fogyasztási sor a konjunktúraváltozásokkal szemben, mert az utóbb említett rétegek a fogyasztásból gyakorlatilag teljesen kiesnek. A megoldás nyilván az, hogy a polgári társadalom fogyasztása mellett az alsóbb rétegek fogyasztásának emelkedését alacsonyabb árakkal érjük el és ha itt a 9 millió lakosból 2 milliót számítunk a polgári társadalomra, a városi lakosságra és 7 milliót a vidéki lakosságra és a munkás társadalomra s ha ennek évenkénti fejátlagát nem 25 kilogrammal, — ilyenekről nem is ábrándozunk, csak 8—10 kilogrammos évi fejadagra gondolunk, amely a mostani 2—3 kilogrammá háromszorosát jelenti — akkor el lehet-e érni a normális ós egészséges kétmillió mázsás évi cukorfogyasztást. T. Ház! Nagyon jól tudom, hogy ennek a helyes fogyasztási mértéknek az elérése nem megy magától- Itt rendkívüli intézkedésekre van szükség, még pedig olyan értelemben, hogy mind a mezőgazdasági, mind a gyáripari, mint pedig az aiiampenzügyi érdekeuíet szem előtt kell tartani. Nem tudom helyeselni például azt a politikát, amely mezőrazdasági oldalon a cukorrépa beváltási árát 1932 óta változatlan szinten tartja. A hivatalos adatok ugyanis a következőket mondják: 1932-ben 2'15 pengő, 1933-ban átmenetileg 1'9 pengő, azóta pedig állandóan 215 pengő a cukorrépa beváltási ára, tekintet nélkül arra az árváltozásra és áremelkedésre, amely a mezőgazdaságban is lejátszódott az elmúlt válság óta, hiszen a mezőgazdasági termékek árindexe az 1932-es mélyponttól, 1937-ig több mint 20%-kai emelkedett. A legniíinimálisabb dolog lenne ennek a 20%-nak az érvényesítése a cukorrépa beváltási árában is. (Ellenmondások jobbfelől.) Ellenkező esetben áz lesz a dolog következménye, amire Takács képviselőtársam nagyon helyesen mutatott rá, hogy a munkabéreket lemorzsolják, hiszen ennek a beváltási árnak a fenntartása a termelési költségek zsugorítását teszi szükségessé. A mezőgazdaság oldalán tehát az általános árszínvonalemelkedéssel párhuzamos áralakulás és ármegszabás volna helyes és kívánatos. Ez szolgálná valóban a mezőgazdaság és a munkásság érdekeit; csak ' így lehetne a mezőgazdasági munkabér kérdését rendezni és egyedül így lehetne azt a szomorú helyzetet elkerülni, amelyre Takács képviselőtársam rámutatott, tudniillik a munkabérek önkényes és folytonos lemorzsolódását. A másik szempont a gyáripar szempontja. Ezen^ a téren ^is súlyos észrevételünk van. A kérdés rendezésénél tudniillik nem elegendő minden körültekintés nélkül egyedül csak a fináncnak rohanni, nem elegendő csak az állampénzügyi szempontokat szem előtt tartani, 268. ülése 1QB8 február 15-én, kedden. 419 mert a cukorgyárak jövedelmezősége olyan mértékben változott, amelyen nem látszik meg a válság súlyos hulláma. T. Ház! En hivatalos statisztikákra, Takács képviselőtársam pedig egy kalkulációra hivatkozott, mégis közel járunk egymáshoz. Ha tudniillik a cukorgyárak összes termelési értékéből levonjuk a nyersanyagok, a munkabér, a tisztviselői fizetések, tehát a termelési költségek összegét, akkor azt kell látnunk, hogy a tőkeszolgáltatásra, tehát az invesztált tőkére eső rész nem változik. A gyárosnak jutó rész a gazdasági válság mélyén semmit nem változott, mert 23 millióról 22 millióra csökkent csak a cukorgyárak tőkére jutó része a gazdasági válság mélypontján. Ezt a cukorgyárak által bevallott hivatalos statisztikai adatok eredményeképpen állapíthatjuk meg. Amikor a mezőgazdaságban 1931 és 1932 között a cukorrépa beváltási ára 2 5 pengőről 2 15 pengőre zuhant, ugyanakkor a legmagasabb konjunktúraponttól a mélypontig a cukorgyárak jövedelmezősége összegszerűen majdnem semmit nem változik. Szeretném, ha ezt megcáfolná a gyáripar igen t. képviselője, ha tudná. A mi követelésünk az, hogy nemcsak az állami részesedésnek módosítására van „szükség, hanem a cukorgyárak jövedelmezőségének a revideálása és a termelési költségek megfelelő csökkentése is kívánatos ahhoz, hogy egy komoly cukorleszállítást végrehajthassunk, A harmadik kérdés az állampénzügyi szempontra vonatkozik és itt egy nagyon nehéz kérdéssel állunk szemben, hiszen a pénzügyminiszter úr tudja legjobban, hogy itt a probléma fordulópontja. Nekem azonban az az érzésem, hogy a probléma megoldásának előrehaladását nagymértékben veszélyezteti és csökkenti az a viszony, amely a pártkasszák és a gyáripar érdekeltjei között fennáll. (Ügy vam! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon) Ugyanez az oka annak, hogy a szeszkérdésben a legjobb meggyőződésünk szerint előterjesztett javaslatoknak érvényt szerezni ezideig soha nem tudtunk, mert. a javaslat 'mindig megbukott. A legutóbbi sztsztörvcnyjavaslatra gondolok. (Zaj.) Ezt csak azért említem, hogy van egy ilyen politikai színfalmögötti játék is, amelyet ezért kell megemlítenünk, hogy tudjuk a probléma megoldásának azokat az erőit is, amelyek ebben a kérdésien akadályoznak bennünket. (Horváth Zoiíán: A pártkassza komoly dolog!) Az kétségtelen, hogy az államnak olyan pénzügyi forrásokra van szüksége, amelyek lehetőleg állandóak és,jók. A cukoradó egyike a legállandóbb forrásoknak és évről évre 40— á * 42 millió pengő összeget tesz ki. Ez természetes, mert hiszen olyan kis réteg cukor fogyasztásával van összefüggésben, amelynek a fogyasztása érthetően nem változik a ^•konjunktúrákkal, hiszen a mi fogyasztásunkat nem befolyásolja az, hogy 1—1 20 pengőért vesszük meg a cukrot. Egy kicsiny réteg merev fogyasztása, évről évre visszatérő, merev cukoradót eredményez, amely mint említettem, igen jelentékeny Összeget tesz ki. A cukoradó, amely kilogrammonkint 60 fillért jelent az 1-30—1-36 pengős árból, rendkívül jelentős tétel, tehát azt javasolnám, hogy a cukor árának a leszállítása az előbb említett nyugateurópai nívóra történjók meg és 60—70 fillér között állapíttassák meg. Ez áll arányban azokkal a viszonyokkal és fogyasztási eredményekkel, amelyek nálunk vannak. Ez pedig másként nem lesz elérhető,