Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

Az országgyűlés képviselőházának 26 A bizottsági tárgyalásokon szóba került már és itt a plénumban is többen megemlítet­ték a vidéki színészet szomorú, sanyarú hely­zetét. Lehetetlen, hogy én is ne szóljak erről egy pár szót. Elvégre, az az évi 17.000 pengő, amelyet a vidéki színészet gyámolítására for­dítunk, (Györki Imre: Semmi!) nemcsak, hogy kevés, hanem semmi, sőt a semminél is keve­sebb, könyöradomány, alamizsna. (Györki Imre: Ügy van! Szégyenteljes dolog!) Az igaz, hogy a budapesti • színházaik jelentik r a imagyar színészet gyújtópontjait, innen sugár­zik ki minden erő, minden világító láng és nagyobb tehetség, de a vidék mégis termel új erőket, amelyek a pesti színházak számára az utánpótlást biztosítják. Amikor pedig ezek a színészek a csonka országban — ha már a megszállott területeken alig lehet — hallatják zengő magyar nyelven, az ősi magyar hagyo­mányokhoz való hűség szavát és hallatják azt, — ami mindnyájunk lelkéből fakad — hogy igazságunk tudatában és érzetében reméljük azt,, hogy meg is fogjuk érni igazságunk diadalra jutását, akkor a vidéki színészetet megfelelőképpen gyámolítanunk kell. Vázsonyi t. képviselőtársam rámutatott arra, hogy van­nak nyugdíjas színészek, akik havonta 10—17 pengőt kapnak, — neveket sorolt fel képviselő­társam — én pedig közben szégyeltem magam, pirult az arcom és férfi létemre is szinte köny­nyek szöktek a szemembe, amikor hallottam, hogy olyan emberek, akik a múltban jelentós nagy szerepet töltöttek be, nemcsak a magyar vidéki színészet történetében, hanem az egye­temes nemzeti kultúra ápolásában j Sj most kö­nyöradományra, alamizsnára szorulnak s ép­pen csak, hogy tengetik életűiket. Hűtlenség lenne tehát részemről és t. képviselőtársaim részéről, akik velem ebben egyetértenek,, ha akkor, amikor nincsenek kellőleg megadóztatva ebben az országban a nagy tőkealakulatok 'a küzdő és dolgozó kisemberek javára, — akik közé odatartoznak ezek a szegény nyomorult színészek is, — ne szólnánk érdekükben egy pár szót. Tudom, hogy a vidéki színészet jelenlegi formájában nem tartható fenn. A túlmoderp irányzat, a sikamlós darabok előadása, saj­nos, inkább vonzza a közönséget, hiszen a kö­zönség nem eszmél rá arra, hogy magyar nemzeti szempontból mi az igazi kulturális kötelességtelj esi tés és mi a hivatása nemcsak a színészeknek, hanem a közönségnek is. Ez mind igaz, de valami táperőt mégis adni kell a vidéki színészet javára és istápolására. Tu­dom, hogy gyökeres reformok szükségesek ezen a téren. Méltóztassék tehát a budapesti színésztársadalom legjelesebbjeit a vidékiekkel együtt közös akcióban való részvételre _ fel­hívni, valami közös bizottságot alakítani^ és megtárgyalni, miként lehetne a vidéki színé­szet ügyét úgy felkarolni, s a nemzeti kul­túra szolgálata mellett a vidéki színészet üz­leti megalapozását úgy rentábilissá tenni, hogy ne legyünk kénytelenek minduntalan a Házhoz jönni panaszokkal és a vidéki színé­szek ne legyenek kénytelenek olyan bolygó és szegénysorsban levő vándorai lenni a magyar kulturális életnek, mint amilyenek jelenleg. Ami támogatást adnak, t. kultuszminisz­ter úr, a vidéki színészet javára itt vagy ott, az nagyon sokszor élveszett pénz. Ideig-óráig segít csak a bajokon, a jajokon, a nyomorú­ságon, de nem oldja meg intézményesen a kérdést. Valami más organizációra van szük­ség. Hogy milyenre, ezt én nem tudom m&g­KÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XVI. ?. ülése 1937 december 10-én, pénteken. 285 mondani, de hogy így nem maradhatnak az állapotok, az bizonyos. Bármennyire hiszem, vallom és tudom azt, hogy a nemzeti erő fenn­tartása függ nemcsak a jó politikai irányve­zetéstől a kormány részéről, amennyiben er­ről beszélni lehet (Derültség.) és függ az el­lenzéken levő politikai pártok jó programm­adásától, a nagy nemzeti öntudatban és köz­érzetben való egybeforradástól, úgyannyira függ az a nép különböző rétegeinek nemzeti irányban való nevelésétől is. Tudom, hogy ez elkapcsolhatatlan ettől a kérdéstől. Ha nem is tekintem azt a nemes munkát, amit a rádió, a népművelési előadások és a mozik végeznek, ! amikor jó darabokat adnak, függ mindez at­j tói is, hogy miként tudjuk a magyar vidéki színészetet olyan nívóra emelni, hogy ezt a hivatását az egész nemzeti élet szolgálatában betöltse. Kérem a kultuszminiszter urat, hogy ami­kor az Opera és a Nemzeti Színház kérdését tárgyaljuk, akkor emlékezzünk arra, hogy már 37 évvel ezelőtt 460.000 koronát adtak az Operára és 160.000 koronát a Nemzeti Szín­házra, a vidéki színészetre azonban akkor is aránylag igen keveset. Elnök: A képviselő úr beszédfonalát kény­telen vagyok elvágni... Kun Béla: Tisztelettel kérek negyedórai beszédidőmeghosszabbítást. Elnök: ... nemcsak azért, mert beszédideje már lejárt, hanem azért is, mert messze el mél­tóztatott kalandozni a törvényjavaslat ke­retétől. Kun Béla: Bocsánatot kérek, mindez volta­képpen összefügg a tárgyalás alatt lévő tör­vényjavaslattal. - Ismétlem, tisztelettel kérek negyedórai beszédidőmeghosszabbítást. Elnök: Méltóztatik hozzájárulni? (Igen!) Méltóztassék folytatni. Kun Béla: Kérem, méltóztassék a vidéki színészek ügyét felkarolni olyan szívmeleg­séggel, mint ahogyan a Nemzeti Színház és az Operaház ügyét felkarolja a t. kultusz­miniszter úr. Nem vitakozom a t. elnök úrral, távol áll tőlem. (Derültség.) Hogy eleget tegyek annak, amire voltakép engem felhívott, a Nemzeti Színház százéves jubileumával összefügg az, hogy az első tagok mily fogadalmat tettek ez­előtt száz esztendővel, amikor is ezt mondták (olvassa): »Példás magunkviselése által egész tehetségünket oda fordítandjuk: hogy a' több­ször érdeklett Társaságnak, mellynek ezennel tagjává leszünk, becsületet, díszt, előmenetelt és hasznot szerezhessünk.« Alá vannak írva: Bartha János, Kovácsné M- K., Megyery Ká­roly, Laborfalvy Róza, Egressy Béni, Szerda­helyi József, Szigligeti Ede és még többen. Ezenkívül még ez áll itt (olvassa): »Az Ország Gyűlésre küldendő Követ Uraiknak meghagyni méltóztassék, hogy adandó alkalmatossággal az Ország Gyűlése előtt a' Magyar Theátrom­nak örökösítésóröl foganatosán szóllani ne ter­heltess ének.« Emlékezzünk meg azokról is, kiket sokan gúnyolódva, csipkelődve emlegettek, hogy a régi jó táblabírák ernyedetlenül munkáilkod • tak és dolgoztak, hogy otthont nyerjen a fő­városban a magyar színészet. Csak egy példát hozok fel, méltóztassék meghallgatni, megszív­lelni. Pest vármegye 1818-ban udvari kapitá­nyává választotta Ballá Károlyt, akinek az unokája Ballá Kálmán volt színigazgató. Földváry Gábor alispánnak ő a jobbkeze volt. Azt írja róla Vas Gereben (olvassa): »Min­45

Next

/
Thumbnails
Contents