Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.
Ülésnapok - 1935-263
286 Az országgyűlés képviselőházának . denki félt a haragos úrtól, ki forgácsot lopni, téglát tördelni, beszélgetni, nyújtózkodni nem engedett, a hulladék téglákat maga is összeszedte, aztán föl-alá járt az állványokon, éppen úgy, mint az a nádpálcás úr, (Földváry Gábor) ki mindig haragszik, még akkor is, mikor nem haragszik..,« Kirendelte a rabokat a téglahordáshoz s mikor nem volt pénz a munkásoikat kifizetni, ő, Földváry Gábor és Fáy András nyakukba vették a várost s úgy koldulták össze a hiányzó pénzt, hogy szombaton ki tudják fizetni a napszámosokat. Mint természettudóst az Akadémia tagjai sorába választotta. Itt vannak _ tehát t. Képviselőház a gyönyörű példák. Ügy gondolom, hogy nem felesleges, ha a képviselőház naplójában mindezek meg lesznek örökítve. És még csak egy pár dolgot és ezzel végzem is felszólalásomat. Amikor arról volt szó, hogy a főurak nemcsak rájuk, de a köznemesekre is kivetett, 400.000 forintnak az összehozása tekintetében, hanem egyéni adományozás által mikép járuljanak hozzá a nemzeti játékszín tagjainak a létfenntartásához, akkor voltak ilyen kijelentések: »Én sohasem járok életemben magyar Theátromba« — monda egy gróf. Egy másik azt mondta, amikor megjelent nála a gyűjtő: »Fiam, most sok dolgom van.« A harmadik azt mondta: »Az Istenért, dehogy adok én komédiásoknak!« A negyedik pedig azt mondta: »En Budán lakom, .hát hogy ménjeik én Pesten színházba?« Mégis amikor a székesfehérvári magyar színtársulat 1819-ben — és itt térek rá Kéthly Anna és Györki Imre t. képviselőtársaim felszólalásához fűzött reflexiókra — Pesten játszott, Sedlnitzky rendőrmiuiszter ilyen jelentést .kapott Bécsbe: (olvassa): »A színészek nemzeti nyelvükön a »Tatárok Magyarországom című színdarabot adták elő. Az összes [magyar szabók, cipészek, szűrszabók, sapka- ós csizmakészítők ott hagyták műhelyeiket és segédeikkel, tanoncaikkal jókora részével együtt még kevéssé fogékony, az illem, erkölcs és finomabb modor, — értsd bécsi modor — iránt és inkább alkalmatos az alföldi levegőre, — tehát a szabad puszták szabad levegőjére — mint egy művelt színházba, azért nem is tudott helyesen viselkedni. Mihelyt az egyik vagy másik színész száját kinyitá és néhány szólt szólt, azonnal döngették a padlót, tapsoltak, éljeneztek és szörnyűséges »bravó« kiáltással halmozták el.« íme az egyszerű népneík száz év előtt is mennyire helyén volt a szíve! Ha tehát mi a Nemzeti Színháziban ifjúsági és munkáselőadásokat akarunik létesíteni és mind nagyobb és nagyobb mérvben megvalósítani, egész sokaságban, nagy folyamatosságban, akkor ez a száz év előtti gyönyörű példa kell, hogy útmutatásul szolgáljon a kultuszminiszter úrnak és a bizalmában részesített Németh Antal t. színigazgató úrnak. Már ha most arról is beszélünk, hogy miiképpen jöjjön össize az az össizeg, lamelyet a Nemzeti Színház új épületének a felemelésére (kombinációba vett a t. kultuszminiszter úr, akárha régi helyen, akár miás helyen, -akkor erre nézve is egy idézettel szolgálhatok. Az alsótáblán 1836. évi április hó 29^én tartott országos ülésen, amikor vita volt a főrendektől a Pesti Színház tárgyában átküldött 'harmadik izenet felett, Sopron vármegye első követe, Niczky József a következőket mondotta (olvassa): »Kijelentem 3. ülése 1937 december 10-én, pénteken. abbéli fájdalmamat, hogy a Fő Kendek mindenben, mit a KK. és ÉK. a nemzeti jólét és ki/művelődés tárgyában ö Felsége eleibe kívántak terjeszteni, gátat vetettek, ezt pedig különösen a nemzeti nyelvre nézve annál fájdalmasabban veszem, hogy egy nemzetnek fennmaradását egyedül csak a nyelv teszi ós a Fő Rendek, kik a nagyobb birtokú világiakból és a főpapságból állanak, kik hasonló nagy jövedelmű jószágokat bírnak, azon 400.000 forintoknak, melyek egy nemzeti játékszín építésére kívántatnának, megajánlását (megtagadták. Es miiérti . . . Talán azért, mart sokallják a fizetést? Hiszen akik a hazának nagyobb réstziét bírják, éppen azoknak nam kellene a nemzeti nyelv terjesztésére, kiművelésére való áldozatokat megvonni, meggondolván, azt is, hogy nem lehet minden terhet egyedül a köznép nyakára tolni. Valójában meggondolhatnák, hogyha a nemzet látja az ilyenekben való fösvénységet, egyszer feltalál benne ébredni az a gondolat, hogy azon nagyjószágot, melyet, mint ők mondják, Szent István első királyunk nékik bizonyos célra — mi akkor szükséges volt — adott, most, midőn az a szükség megszűnt, elvegye tőlük a jószágot és annak egy részét fordítsa olyanokra, melyek a nemzeti jólétet és virágzást előmozdítják.« En nem vagyok földosztó, de igenis ma is hirdetem és vallom, — csaknem 30 esztendeje ezekről a képviselői padokról — hogy a, nagyobb földbirtoknak s a nagyobb ingó vagyonnak több terhet kell viselnie a nemzetnek közgazdasági ós kulturális életében, mint amenynyit jelenleg visel. Hozzák helyre a főpapok ós a főurak, a jelenlegi főrendek azt, amit elődeik vétkeztek és mulasztottak az egyetemes magyar nemzeti ügy szolgálatában, s akkor esetleg hajlandók leszünk pontot tenni erre a kérdésre, nem azizal, hogy kötelesség talán már nem vár reájuk eztán, de egyelőre nem kívánunk többet, hanem majd az időre bízzuk, amikor belátják és 'amikor kényszerülve lesznek a változó idők folytain arra, hogy többet adjanak, mert eleget sohasem adhatnak a magyar népnek, a magyar nemzet milliói számára. En tartozom kijelenteni ezzel kapcsolatban, hogy a magyar főnemesség egy része becsülettel teljesítette kötelességét a Nemzeti Színház alapjának megvetésében, az odavaló tégla hordásában, de voltak, akik sokat, temérdeket mulasztottak, és most az utódokon a sor, hogy pótolják ezt a mulasztást. Végül csak azt mondhatom: ime, eleink, közéleti, politikai, irodalmi, színpadi nagyjaink mily szívóssággal, szinte dacos makacssággal, csodálatos kitartással végezték az úttörést, az építés és a fenntartás munkáját. Nekünk kötelességünk követni a példát: rakni, emelni új falakat s bevinni oda a régi szellemet, terebélyesíteni annak áldásait az egyetemes nemzeti érdek javára, magyar nevünk becsületére, multunk és jövendőnk dicsőségére. A törvényjavaslatot elfogadom. (Elénk éljenzés a baloldalon. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Kíván-e még valaki szólani 1 ? (Nem!) Ha senki szólni nem kíván, a vitát bezárom. A kultuszminiszter úr kíván válaszolni. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter-* T. Ház! Kun Béla t. képviselőtársam az ő magasröptű, s a t. előadó úr alapos és a kérdés minden oldalát kimerítő előadását és a javaslatot nagyon sok adattal kiegészítő beszédében —.amelyeket köszönök — a miniszter, a képviselőház, az országgyűlés ós az egész nemzet szívügyének nevezte a Nemzeti
