Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-262

266 Az országgyűlés képviselőházának 262. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. kőzik, megint csak a mi régi megállapításainkat igazolja be, hogy az utóbbi években a magyar közéletben mennyire elharapódzott az a szokás, hogy minden megoldást csak a bürokrácia akar és tud létrehozni. Itt megint a kultuszminisztérium bürokráciája akarja megoldani ezt a nagy problémát is, az akarja a helyet kijelölni, az akarja a tervet megcsinálni, az akarja az új Nemzeti Színházat felépíteni és szerinte ehhez a kérdéshez idegennek, más alkotó művésznek semmi köze nincs. Ha kutatnék még e mellett azt a további lehetőséget, amely a_ mi sajátos viszonyaink között fel szokott tűnni, még pedig azt, hogy az új hely kijelölésénél miféle telekspekuláeiós lehetőségek adódnak, akkor — azt hiszem — közelfekvő az a probléma, hogy miért akarják a Nemzeti Színházat elvinni a volt helyéről, a Rákóczi-út és a Körút sarkáról és miért akarunk keresni más helyet, amikor tökéletesen igaz az, hogy hely, amelyen állott a régi Nemzeti Színház, városforgalmi ós városrendezési szempontból is kellő kisajátítás után tökéletesen megfelel az igényeknek és amikor az új Nemzeti Színházat felépíthetjük a régi Nemzeti Színház helyén, amikor egyúttal a 3. §-ban foglalt probléma is, vájjon a Grassalkovich-örökösök jogigényt támaszthatnak-e a telekre, vagy sem, teljesen kikapcsolódnék és egyben az adományozók intencióinak is teljesen megfelelően járnánk el. Teljesen egyetértek Petrovácz t. képviselőtársammal abban, hogy a régi Nemzeti Színház lebontása elsietett intézkedés volt. A jövő évben 30 éve lesz, hogy ezt a régi Nemzeti Szín-' házat ós az almoz csatolt bérházat lebontották. Akkor arra a gondolatra jutottak, hogy egy új Nemzeti Színházat fognak felépíteni az akkori Nemzeti Színház helyén. Úgylátszik a kellő előrelátás hiányzott az akkori kultuszminiszter úrban is. Ha a kultuszminiszter kellő előrelátással járt volna el abban az időben, akkor a lebontásnak természetes előfeltétele az kellett volna hogy legyen, hogy addig egy csákánnyal nem engedek hozzányúlni a régi épülethez, amíg nem gondoskodtam az új épület megépítésének fedezetéről. Ez ^ lett volna a helyes és észszerű elgondolás. (Hőman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Ügy van!) így kellett volna történnie! Később, 1914-ben törvényjavaslat került a képviselőház elé, amely törvényjavaslat azonban csak a bizottsági tárgyalásig jutott el, mert annak letárgyalását az 1914. év július végén kitört világháború megakadályozta. Ugyancsak az én nézetem mellett szól az, hogy 1908-tól 1914-ig, tehát a háború kitöréséig eltelt hat esztendő sem volt elégséges ennek a kérdésnek megoldására. De engem nem nyugtat meg a javaslatnak az a rendelkezése sem, hogy az államháztartási viszonyok megfelelő alakulása esetén kell az épület felemeléséről gondoskodni. E tekintetben is több lett volna, ha a miniszter úr nemcsak a Nemzeti Színház centennáriuma alkalmával jön ide egy törvényjavaslattal, hanem kész programmal jött volna, hogy az új Nemzeti Színházat miként akarja megalkotni és felépíteni. Sokkal szebb lett volna és a történeti emlék megörökítéséhez méltóbb, ha a százéves ünnepség idején már állott volna az új Nemzeti Színház és abban az új Nemzeti Színházban lehetett volna lefolytatni az ünnepi játékokat. A miniszter úr azt is mondja a törvényjavaslat indokolásában, hogy a világháború után az államháztartás súlyos helyzete gátolta a jelentékeny költséggel járó terv végrehajtását. A miniszter úrnak, aki történész, amikor a javaslatot benyújtotta, meg kellett volna állapítania, hogy a javaslat indokolásának ez a része nem felel meg a tényeknek, mert a világháború lezajlása után bekövetkezett inflációs időkben, vagy pedig abban az időben, amikor több mint százmillió pengő költségvetési többletet produkált ez a nemzet, bőven lett volna fedezet ennek az összegnek előteremtésére és meg lehetett volna a kérdést úgy oldani, ahogyan az 1914-ben beterjesztett törvényjavaslat is magában foglalta, amikor megállapították a Töry—Pogány-tervre vonatkozólag, hogy á.200.000 aranykoronát kell előirányozni az új Nemzeti Színház felépítésére és évenként erre a célra 600.000 aranykoronát akartak a költségvetésbe beállítani. Most, amikor a miniszter úr nemcsak a Nemzeti Színház emlékének megörökítését foglalja bele ebbe ia törvényjavaslatba, hanem egyéb adminisztratív rendelkezéseket is, jöhetett volna e<gy ilyen javaslattal is, megállapítván ebben a javaslatban az új Nemzeti Színház helyét, megállapítván a terveket, a költségeket s megint be lehetett volna állítani a költségvetésbe évről-évre bizonyos összeget. Ma megint áll az, t. kultuszminiszter úr, hogy a mai államháztartási viszonyok mellett is lehetővé válik, hogy egy ilyen vagy ennél nagyobb öszszieg a költségvetésbe- beállíttassék, hiszen a pénzügyminiszter úr is boldogan számolt be az elmúlt héten Genfben a Népszövetség pénzügyi bizottsága előtt arról, hogy az elmúlt költségvetési évben 80 millió pengővel több volt a bevétel, mint amennyit ténylegesen előirányoztak erre az évre. (Malasits Géza: Ropognak is az adófizetőik csontjai!) Sajnos azonban, — mint mondottam — 30 évvel ezelőtt lerombolták a régi Nemzeti Színházat és ez a 30 év nem volt elégséges még csak arra sem, hogy az új Nemzeti Színház helyét kijelöljék, még kevésbbé arra, hogy a terveket elkészítsék és legkevésbbé arra, hogy a költségekre megfelelő gondoskodás történjék. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban még két olyan momentum van, amelyre szeretném a t. kultuszminiszter úr figyelmét felhívni. Az együk kérdés az, amelyről már szó esett néhány héttel ezelőtt itt a képviselőházban, amikor Vázsonyi képviselőtársam interpellált. Vonatkozik ez a színészek nyugdíjintézetének anyagi támogatására. Amikor a miniszter úr törvényjavaslatban emlékezik meg a Nemzeti Színházról, akkor joggal elvárhatta volna az ország közvéleménye, hogy megemlékezzék azokról a nyomorgó színészekről és azoknak a színészeknek .segélyezéséről, — és megfelelő javaslattal jött volna ide — akik egy egész életet töltöttek el a színjátszás terén, ma pedig 8—10—12 pengő havi nyugdíjösszegből tengetik az életüket, népkonyhákon élnek és szükséglakás okban élik le életüket. A másik probléma, amelynek megoldását a miniszter úr figyelmébe ajánlom, a vidéki színészet nyomorúságos helyzete. Kérem a t. kultuszminiszter urat, hogy ne csak a fővárosi színházak ügyével foglalkozzék,, hanem a vidéki színházak megsegítésének problémájával is. Hősies az a magatartás, amelyet a vidéki szrnészek és színigazgatók színházuk fenntartása'érdekében tanúsítanak. Az elszgényedés az embereket elszoktatta a színháztól. Amikor