Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-262

256 Az országgyűlés képviselőházának 26 píthatjuk azt, hogy ebben a keretben a Nemzeti Színház munkássága szinte tükörképe volt az egész ország sorsának is. A Nemzeti Színház munkája százesztendős és e munka szere pének, fontosságának egyik legfőbb jellemzője az, hogy ez a ma élő generáció is ismeri ezt a multat és a ma élő generáció, amely keresztülgázolt vér- és könnytengeren, ismeri ezt a multat, mert a múlt olyan, hogy nem tűnt el a félmúltnak és a közelmúltnak történelmi földrengéseiben. Száz éve, hogy megnyílt a Nemzeti Színház. Igaz, hogy nem az, amelyet az alkotók létrehozni akartak, nem az, amelyet a reformkorszak megújuló, átalakuló magyarsága a nemzeti büszkeséghez méltónak tartott volna. Ez a hajlek soksal kisebb ós sokkal szerényebb volt, mmt amilyet az alkotók ehhez a nemzeti büszkeséghez méltónak tartottak volna, mert ez nem ezt a büszkeséget, hanem csupán az áldozatkészek anyagi erejét fejezte ki, nem azt a lelki nagyságot, amely létrehozta, hanem azokat az anyagi eszközöket, amelyek tőlük teltek. Igaz, — ezt az előadó úr is hangsúlyozta, bár nem ilyen élesen, mint ahogyan én el akarom monüani — hogy ez a Nemzeti Színház nem az uralkodónak és nem az uralkodóház kegyei közeiében melegedő fő nemességnek kegyéből született meg, nogy a magyar nyelv őrzésének hivatását átvegye. Akik az egykorú írásokat olvassak, megállapíthatják, hogy a törvényhatóságok adományai apró garasokból gyűltek össze; ugyancsak ezekből az egykorú írásokból láthatják azt is, hogyan siettek egészen kisemberek a hatalmas eszme megvalósításának szolgalatára. Hírt kapunk azokról a napokról, amelyekben annyi lenézéssel, gúnnyal, lekicsinyléssel kellett megküzdeniök a Nemzeti Színház építőinek és arról a félelemről is, amely a germanizáló és centralizáló hatalmakkal szembenálló ijedteket eltöltötte. A Nemzeti Színház építése ugyanabban a tűzben égett és ugyanazokkal az erőkkel állott szemben, mint a reformkorszak minden más alkotásának gondolata. A maradiság, a tespedt vizek felzavarása elleni tiltakozás a Nemzeti Színház megvalósítását is veszedelmesnek tartotta és ezekkel a gátakkal, akadályokkal, ezzel a félelemmel és lenézéssel küzdöttek, alkudtak meg és kötöttek kényszerű egyességet azok, akik a Nemzeti Színházat a Grassalkovich-telken szűk és elégtelen keretben megteremtették. _ De mégis megszületett, mégis azoké lett, akik a haladásnak és a fejlődésnek minden eszközét igényelték: a magyar népé és ma mélységes örömmel és elégtétellel gondolunk az alkotókra, azokra, akiket ebben az időben az eszme szolgálatától elriasztani nem tudtak. De amikor emlékezünk az alkotókra, amikor emlékezünk a célra, amelynek szolgálatára a Nemzeti Színházat életre hívták, amikor emlékezünk azokra a napokra, amelyek az alapkőletételtől a megnyitásig elteltek, akkor nem feledkezhetünk meg elsősorban azokról, akikről Németh Imre t. képviselőtársam beszélt az előbb, azokról a vándorszínészekről, akik városról-városra, az ország egyik sarkából a másikba vitték a magyar színház gondolatát. Az indokolás ugyan megemlíti őket, de a szövegben már csak azokról van szó, akik biztos, állandó hajlékban végezhették ezt a nagy 'munkát. Nem feledkezhetünk meg a íöld népéről sem, amely a száműzött magyar nyelvet századokon át megtartotta, hogy a Nemzeti Színház tőle átvehesse, felemelhesse és jogaiba he'. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. lyezhesse. A fő- és köznemesség társalgási nyelve a francia és a német, a hivatalos nyelv a latin volt azokban az időkben, a magyar területeket pedig elözönlötte és körülfogta a német települések népe. Csupán alig néhány évvel a Nemzeti Színház megnyitása előtt rendelte el a törvényhozás a magyar ayelv hasznalatát a hivatalokban. A magyar nyelv őrzésére létrehívott Nemzeti Színüáz ünnepén tehát jogosan fordulunk köszönöttel azok felé, akik addig a nyelv vigyázói, őrzői voltak. Ezt annál is inkább kell ebben a pillanatban a Nemzeti Színház százéves ünnepén megállapítanom, mert az úgynevezett történelmi osztályok ma megint jogokat és kiváltságokat követelnek történelmi érdemeik alapján, olyan történelmi érdemek alapján, amelyek legtöbbször nem álltak egyébből, mint okmánytáraik folytonosságából. Szerintem egyetlen agy jobbágycsaládnak, amely évszázadokon át magyar nyelven beszélt, több történelmi érdeme van, mint a jobbágybirtokok jövedelmét külföldön elköltő száz főnemesnek, akik a reformkorszak megindulásakor Európa száz sarkából futottak haza osztálykiváltságaik védelmére és egy szót sem tudtak ennek a hazának nyelvén! Az a köznemesség pedig, amely a latin mellett a magyar nyelvet is használta, ma már jórészben felbomlott, megújult, idegen elemekkel átivódott és már nem az a táblabíró-réteg, amelyre a mai keresztény magyar középosztály jogait alapítja. Ha nézzük annak a rétegnek fejlődését, alakulását, amely a 'magyar nyelvet megmentette és nézzük, hogy ezeknél azok a bizonyos kapilláris erők működtek-e, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy az iparosodás idején a városba tódult jobbágy — Széchenyi szavaival »iparjobbágy« — csak lakóhelyet változtatott, osztályhelyzetet nem. Az a társadalmi demokrácia, amely a nagy francia forradalom vívmánya, őt nem érte el. A politikai demokrácia intézményeivel és eszközeivel még ebben a pillanatban is viaskodnak az új magyar reformkorszak hatalmasai. Hol van még a gazdasági demokráciától az a magyar nép, amely egyenes utóda a magyar nyelvet megőrző falunak, amely iparjobbágy korában is, ha elhagyta ezt az országot, ha kivándorolt, mindig visszatért, — amint az Ady vers mondja »fel-feldobott kő földedre hullva« — hogy idehozza az újat, a szépet, az európait szülőföldjének gyarapítására? Ez az a réteg, amely ma a Nemzeti Színház ünnepén a legönzetlenebbül örül. Önzetlenül örül, mert az eszmének örül, a hivatásnak örül, amelyet a Nemzeti Színház betölt és amelyet közelről látni, sajnos, alig van neki lehetősége, részben azért, mert az utóbbi években ezt a színházat kisajátította az állami bürokrácia. A Nemzeti Színház többé-kevésbbé a közhivatalnokok házi színházának számít (Malasits Géza: Állami színművészeti hivatal lett belőle!) és ennek kívánságai, ennek világnézete, sokszor bizony provinc-ízlése érvényesül benne, de másfelől a munkás nehezen éri el a színházat. Igaz, hogy ez nem a színház hibája, mert hiszen csak a munkabérekhez mérten drágák a helyárafk. Munkáselőadás alacsony helyárakkal aránylag nagyon kevés van, pedig, azt hiszem, a művész, aki ezek előtt játszik tudja legjobban, hogy náluk áhítatosabb, megértőbb, — és mondhatom azt is — szakértőbb közönsége, hallgatósága alig van a