Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-238

Az országgyűlés képviselőházának 238. elégítenek véljük, mégis minden olyan törvényjavaslatot, amely szociális célokat szolgál, amely a munkáról szól, amely a szegény emberek felsegítését, felemelését célozza, örömmel üdvözölünk. Valahogy nem is tudok más lenni; én a politikai javaslatokat mind félre tettem volna és októbertől kezdve, csak a keuyérjavaslatokat hoztam volna a t. Ház elé, Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kenyérjavaslatok nagyon sok visszásságnak és ferde agitációnak vették volna elejét és meg vagyok győződve arról, hogy, ha a túloldalról is hasonló megértés, mint, amilyet Szúr day igen t. képviselőtársamnál találtam, hangzott volna el a t. Házban, sokkal tovább volnánk már gazdasági téren, Sajnálom, hogy a törvényjavaslat ilyen galopptempóban került a t. Ház elé, a nyári szünet küszöbén, az érdeklődés hiánya mellett, amikor pedig ezeknek a javaslatoknak, valamint az őket kiegészítő törvénytervezeteknek kellene elsősorban a Ház munkarendjén szerepelniök. T. Ház! Ezért voltam bátor már a bizottságban a miniszter úr figyelmébe _ ajánlani, hogy az összes munkáskor dés ek, az Összes forrongó közgazdasági problémák tekintetében egy áttekintő, összefogó programmot adjon s az ennek keretében szereplő törvények terve zetét sürgősen készítse el, és terjessze a Ház elé, mint programmot. Méltóztassék elhinni, már sokkal tovább volnánk, ez valóban egy új ezredév kezdete lenne, végre átdolgozó, a szegény emberek érdekében. Ezen a téren nagyon sok tennivaló van és erre nagyon helyesen — bár burkoltan — mutatott rá Szurday t. képviselőtársam, amikor az érdekeltekre nem éppen hízelgőén állapította meg a törvényjavaslatnak sürgős szükségességét, mondván többek közt, hogy a kormány feladata, a lelketlen munkaadók ellen eljárni és mint erre alkalmasat jelöli meg ezt a törvényt. Azt is mondotta igen t. képviselőtársam, hogy »öntudatos a magánhivatalnok, ha a törvény védi, nem úgy, mint ma«, csak akkor lesz tehát öntudatos a magánhivatalnok, ha a törvény védi. Hol van a munkaadó lelke, szociális érzéke, ha azt állandóan törvénnyel kell felrázni és biztatni arra, hogy megfelelő körülmények közt foglalkoztassuk a magánhivatalnokokat? 30 év óta 'kereskedői pályán működve egész sereg magántisztviselő főnöke voltam. Megszerettem ezt a pályát, megszerettem magát a magántisztviselőt, de főleg a munkást a legutóbbi időben, amikor mint jéggyáros, mint hütővállalkozó, láttam azt, hogy mire képes egy munkás, a gazdája, a kenyere érdekében, a leglelkiismeretesebb munkát fejtvén ki, csak azért, mert a magyar munkás mindenekfelett elsőrangú. 19 éves biztosítási pályámon megfigyelhettem, hogy ugyanilyen mértékben elsőrangú a magánhivatalnok is. En mindent megadnék a magánhivatalnoknak, mert az a munkateljesítmény, az a becsji.il etesség, az a hallatlan energia, amelyet egy magánhivatalnok munkája kör éh en kifejteni tud, valóban csodálatraméltó. Ez azonban csak egy munkáskategória; sok mást kifelejt az igen t. miniszter úr, amikor ezt a [kerettörvényt megalkotja, amikor szavazás alá 'bocsátja, mert hiszen e törvényjavaslatnak velejárója lesz más, a törvényben nem védett kategóriáknak a lerongyolódása. Ennek a törvénynek szükségképpen követülése 1937 június 25-én, pénteken. 69 kezménye lesz egy bizonyos fokú drágulás, amelyet a munkás nem fog elbírni, legkevésbbé a tisiztviselő és legkevésbbé a magánhivatalnok. Tehát folyamatosan, parallel kellene a törvényeknek haladniok akként, hogy az anyagi terhet jelentő törvényjavaslatokat megelőzzék a kisemberek, a kisexiszteneiák, az egészen szegény emberek, az elesettek felemelését célzó törvényjavaslatok. Itt azonban az államnak kellene elöljárnia jó példával. Hiszen az állam, amint egy hosszabb beszéd kíséretében felhoztam, nem is olyan régen százan felül szórta ki az állami gépgyárból, az állami üzemekből a tisztviselőket, nyomorult nyugdíjaikat állapítva meg részükre. Az egyik tisztviselőt ott látom, amint egy kofának segédkezik a vásárcsarnokban, — az állami hivatalnok úr! — a másik képtelen munkákra vállalkozik, a harmadik órakönyvelést vállal azért, mert a minisztériumnak minden bizonynyal elhamarkodott intézkedése erre a sorsra juttatta őket. Ha az állam jár elől ilyen példával, akkor meg kell fontolnunk, hogy hogyan bíráljuk el azt az eljárást, amelyet egyes munkaadók követnek munkavállalóikkal szemben. Itt éppen azért, mert erre értékes textilmunkaadói körökből történt felszólalás, amit nagyon érdekesnek tartok, utalok a magyar textilgyárak iorgalmára, illusztrálván azt, hogy a tőkének mennyire nincs lelke, a tőke mennyire nem áll a helyzet magaslatán. Az erre vonatkozó kimutatás hiteles adataiból valóban igen sok szomorú tényre leszek bátor rámutatni. 1925-ben volt 170 textilipartelep, 1933-ban 300, ez a szám 1936-ban 330-ra emelkedett. A munkások száma ugyanezen idő alatt 23.000-ről 54-000-re, majd 62.000-re ugrott fel, a munkabérek azonban nem emelkedtek az ipartelepek, még kevésbbé a munkások számának emelkedésével arányosan. Az 1925. évi bér, amely 39 millió pengőt tett ki, 1933-ban 54 millióra, 1935-ben 62 millióra és 1936-ban 68 millióra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy 1925-ben egy munkás és tisztviselő évente 1400 pengőt keresett átlagban, ez a kereset 1933 ban már leszállt 1100-ra, 1936-ban pedig 1090 pengőre. Mivel méltóztatik ezt az igen nagy rab e

: csült textilgyáraknak indokolni? Ezt én munkáskihasználásnak minősítem, mert hiszen racionalizálással, a gépeknek tökéletesbülésével, az 1933-ban meghonosított Bedeaux-rendszer bevezetésével a munkásnak teljes munkaerejét kivették és éppen a textileseknél a szövőszékeknek és orsóknak fokozásával együtt járt a vérig kihasználás. De még az anyagiak sem indokolják a bércsökkentést. 1925-ben 523.000 métermázsa nyerspamutot hoztak be 14'8 millió pengő értékben, 1933-ban pedig 1,786-000 métermázsát, vagyis az anyag háromszorosát, 18 millió pengő értékben. Látjuk tehát, hogy a pamut ára a háromszorosnál nagyobb mennyiség mellett nem emelkedett a háromszorosnál nagyobb összegre, úgyhogy azoknak a vállalatoknak jövedelme fokozatosan növekedett. 1936-ban 2,878.000 métermázsáért már nem ötször annyit, tehát 70 milliót, hanem csak 29 milliót fizettek a nyerspamutbeszerző vállalatok, ami azt jelenti, hogy ötször annyi menynyiségért csak kétszer annyit fizettek, mint 1925-bon. A rentabilitás, a jövedelem tehát erős mértékben felugrott e vállalatoknál, ellenben nem átalották — bocsánat a kifejezé11*