Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-238

70 Az országgyűlés képviselőházának 23 8. ülése 1937 június 25-én, pénteken. sért — a munkabéreket állandóan lefelé nyomni akkor, amikor valóságos kiválogató« berendezéseket lát az ember már a munkások felvételénél is, amikor azt figyelik, hogy milyen munkára alkalmas, milyen munkára használható jobban az illető. T. Ház! Én nem vagyok gyáriparellenes. Nagyon sajnálom, hogy Knob Sándor igen t. képviselőtársam eltávozott, mert reflektálni kívántam az ő panaszaira is. Ezeket a kérdéseket azonban akkor, amikor a törvényjavaslatot bíráljuk, okvetlenül figyelembe kell vennünk. A pamutfonó-orsók száma a múlt esztendőben 7600-al emelkedett, 311.600-ra növekedvén. A szövőszékek száma is 500-al, 13.500-ra emelkedett, sőt a hulladék-fonószékek száma 20.000-ről 28.700-ra emelkedett, tehát a gyáriparnak valószínűleg nincsenek rossz álmai abban a tekintetben, hogy nem sikerül gyártmányait elhelyezni, hiszen dicséretreméltó módon erősen fejlődik. Miért nem becsüli meg azonban jobban a munkást? A tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítanom, hogy a szövőiparban elfogadhatóan fizetik a munkásokat. Megállapítom azt is, hogy a Nemzeti Bank szempontjából, tehát a devízahelyzet kérdésénél is elérte ez az iparág, hogy a kész áruk 124 millióról tiz esztendő alatt 47 millióra csökkentek, vagyis tíz év alatt 160 millió devízamegtakarítást eredményezett e vállalatoknak igen helyes munkapolitikája, de annál helytelenebb munkáspolitikája. T. Ház! Mi, a független kisgazdapárt, nagyon természetesen, örömmel látjuk az ország iparosodását, különösen akkor, ha az a magyar mezőgazdasággal karöltve halad. Mi nagy csodálattal adózunk Dischka doktornak, aki a gyapjúszakma élén áll és tisztelettel kell elismerni és tudomásul venni Szurday őméltóságának a munkáskérdésekben elfoglalt álláspontját. Akkor azonban, amikor azt látjuk, hogy a Pamutfonó például Ihármas csoportban éjjel is foglalkoztatja 8 óra hosszat a női munkásokat, a helyett, hogy alaposabban berendezkedne és tegyük fel, legfeljebb két turnusban foglalkoztatná a munkásnőket, akkor ezen állapotok ellen szót kell emelnünk, annál is inkább, mert a nők éjjeli munkájára vonatkozólag a törvényjavaslatban semmiféle intézkedés nincsen, a korábbi intézkedések pedig nem kielégítőek. Nem lenne szabad megtörténnie annak, hogy háromszori felváltás mellett, nyolc órán [keresztül nyomorítsák — bocsánat, de így van — a munkásnőket. T. Ház! Szívesen veszem a munkáselhelyezési lehetőség fokozását, még szívesebben venném akkor, ha az igen t. iparügyi miniszter úr a műgyapjúnak, a lanitálnak az előállítását valamilyen módon elősegítené, hiszen úgy tudom, Olaszországgal teljes sikerrel folynak ezek a kísérletek. Nálunk ez különös fontossággal bírna, hiszen a lanitál, a vaj mellékterméke; 10.000 tehénnek a tejét dolgozná fel egy ilyen gyár és tudná elhelyezni a magyar piacon a műgyapjút,* tehát a gyapjú pótanyagát. T. Képviselőház! Ezekre a körülményekre okvetlenül figyelemmel kell lennünk iparosodásunk során, de figyelemmel kell lennünk mindazokra a szociális vonatkozásokra is, amelyek éppen az alkalmazotti, a munkás viszonyok javulása tekintetében figyelembe kell, hogy jöjjenek. Egy generális programmnak minden esetre magában kellene foglalnia a munkások és a legkisebb kategóriába tartozó szegény emberek adózásának kérdését, amely szorosan összefügg a munkaviszonnyal. Nem lehetséges az, hogy egy bányamunkás 137 pengő adót fizessen, amikor keresete csak 442 pengőre tehető. A családos ipari munkás, akinek egyegy fejre eső keresetét 379 pengőre becsüli Matolcsy Mátyás, szintén 137 pengő évi kereseti, fogyasztási stb. adóval van

f megterhelve. A napszámos 200 pengő keresete mellett 59 pengő adót fizet. Megállapíthatjuk, hogy hétmilliónyi ember kereseti átlaga 289 pengő, ez az összlakosság 80 százaléka és kapja a 46 milliárd jövedelmek 43 százalékát; az 1'8 millió lakos, az összlakosság 20 százaléka pedig — 2600 millió összjövedelme mellett — a 4*6 milliárd 56 százalékát teszi el. Annyira antiszociális, annyira eltolt a mi adórendszerünk, hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldása, igazságosabbá tétele okvetlenül kellene, hogy együtthaladjon minden ilyen törvényjavaslattal. Nem osztozom a t. miniszter úr véleményében, hogy talán azt csináltuk volna^ meg, mint egy nem szomszédállam, hogy máról-hol napra ezer rendeletet adott ki a gazdasági élet megjavítására. (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Nem szomszédállam!) Mindegy, a lényeg az, hogy igenis, alaposan megváltozott a gazdasági élet rendje és főleg a legszegényebb néposztály kárára. Mindezeknél is fontosabbnak tartom az öregségi ellátás kérdését, amelyre vonatkozó lag egészen kimerítő, minden kérdést véglegesen rendező javaslatot várunk és sürgetünk állandóan. Drobni igen t. képviselőtársam fejtegetésére bátor leszek részletesebben is rátérni. Az 1928 : XL. te. 150 pengő fizetés mellett, 65 éves életkort feltételezve, a nyugdíjat 10 pengőben állapítja meg, 150 pengő fizetés mellett 10 pengő pótlást tekintetbe véve, egy 65 éves elöregedett munkás vagy magántisztviselő kap havi 20 pengő nyugdíjat. Ez abszurdum. Még nagyobb abszurdum az, hogy a magas kormány hagyta ezeket a nyugdíjvállalatokat tönkremenni, 2 50—270 pengős havi nyugdíjakat enged fizettetni akkor, amikor a nyugdíjjárulékokat 40—50 aranykoronás nyugdíj reményében fizettették be s emellett hagyta tönkremenni a Magántisztviselők Nyugdíjintézetét, hogy ne is beszéljek részletesen a Magyar Rokkantsegélyző és Nyugdíjegyesületről, amelyek —- hogy úgy mondjam — jóhiszeműen mentek tönkre, (Malasits Géza: 27 millió aranykoronát fektetett hadikölcsönbe!) hiszen ezeknek arany vagyonuk volt, ma pedig van nekik — bocsánatot kérek — szinte szemétszámba menő állampapírjaik a trezorjaikban és az ellátásért, kegyelmi ellátásért könyörgő özvegyeket és elaggott nyugdíjasokat egyszerűen az utcára szórják. Annál kevésbbé igazságos ez, mert ha — nagyon helyesen — a hírlapíróknak, valamint az ügyvédeknek megfelelő dotálással az illetékes minisztériumok részéről sikerült legalább emberséges nyugdíjat biztosítani, akkor ezeknek a'z egészen elszegényedett embereknek kötelességünk volna ugyanezt nyújtani, hiszen az egyik egylet kér 150.000 pengőt, a rokkantsegélyzőegyleti 9000 nyugdíjas pedig félmillió pengő évi segélyt. Biztosan tudom, hogy szívesen alkudnánaík, csak hogy ilyen nevetséges