Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-238

60 Az országgyűlés képviselőházának 2($. ülése 1937 június 25-én, pénteken. kenjen, akkor nem a 8 órai munkaidőt, hanem ennél lényegesen kevesebb munkaidőt kell törvényesen szabályozni. f Itt elsősorban bátor vagyok említeni az építőipart. Aki az utóbbi 5 esztendőben megfigyelte Budapesten az építkezéseket, az elbámult azon a hallatlan nagy technikai haladáson, amelyet a gépipar tett. 3—4—5—6 emeletes házakat negyedév alatt felépítenek és lakhatóvá tesznek. Budán elkezdett egy vállalkozó egy házat építeni április utolsó hetében és augusztus 1-én már be is költöznek a lakók egy

r 6 emeletes nagy bérházba. Ha megnézzük az építkezés technikáját, elbámulunk rajta. Gépekkel hordják fel az anyagot, gépekkel osztják szét. Ha megkérdezzük a munkásokat, kiderül, hogy a legkevesebb köztük a tanult kőműves, a legtöbbje betanult munkás, aki a betónkeverést, beöntési, azután az úgynevezett saluzást végzi, úgyhogy ma az építőipar rohamos fejlődése következtében a munkadő túlhosszú, nem is kell 48 órás munkaidő, hanem a társadalmilag szükséges építkezéseket egészen nyugodtan el lehetne végeztetni heti 30 órás munkaidő mellett, s akkor fel tudná ez az ipar szippantani mindazokat, akik ebben az iparban ma még 'munkanélküliek. Figyelembe kell venni különösen az építőiparnál a változás tekintetében azt is, hogy a vidéken ma is divat, hogy felvesznek tanoncokat 3—4 ^esztendőre, az a tanonc kitanul mint kőműves és amikor kitanulva mesterségét, eljön a városba, itt azt tapasztalja, hogy nincs rá szükség, mert itt az építkezést szakmunkás nélkül is el tudják végezni és kőművesekre alig van szükség. r Az építőiparban tehát, mondom, heti 30—35 órás munkaidő is elegendő volna, hogy a szükséges építkezést elvégezzék. Ugyanez a helyzet a vas- és fémiparban, a gépgyártási iparban és a textiliparban. Már az iparügyi költségvetés tárgyalása alkalmával voltam bátor rámutatni és a miniszter űr figyelmét felhívni arra, hogy a textilgyárak, amikor csak hírét hallották annak, hogy ezentúl csupán 8 órát sízabad dolgoztatni, már berendezkedtek:^ egyfelől a gépeket gyorsabban hajtották, másfelől olyan újításokat vezettek be, amelyek a munka menetét, a munka tempóját gyorsabbá teszik. Azonkívül a rendelkezésre álló Bedeaux- és egyéb munkáshajszoló rendszerekkel annyira felemelték a teljesítményt, hogy a munkások ma 8 óra alatt jóval többet termelnek, mint az előtt 10 óra alatt termeltek, holott a munkabéreken ez a tempóbeli és teljesítménybeli különbség egyáltalában, nem jut kifejezésre. De a kézműiparban sem kell attól félni, hogy a 8 órai munkaidő valami kölönsebb károkat okozna. Az elektrotechnika fejlődése, az elektromosáram olcsósága, a motorok olcsósága következtében ma már valamirevaló kisiparosnak módjában áll motorikus erővel dolgoznia és termelését fejlesztenie, úgyhogy a munkaidő megrövidítése egyáltalában nem fogsemmiféle kárt okozni sem a nagyiparban, sem a középiparban, de még a kisiparban sem. De nemcsak az iparban változtatta meg a technika haladása a munkatempót, hanem az irodákban is. 30 esztendő előtt senki sem^ tudott X-malX gépékről, senki sem tudott számoló-, összeadó- és könyvelőgépekről, senki sem ismerte a Hintz-rendszert, senki sem ismerte az amerikai könyvelőgépeket, úgyhogy a technika nemcsak a termelésben, nemcsak az iparban hódított tért és szorította ki a munkásokat, hanem az irodákban is. Ma már nem látjuk az adminisztrációban azt a körülményes és tekervényes utat, ahogyan azelőtt a nagy bank- vagy ipari vállalatok adminisztráltak. Ma már minden le van egyszerűsítve. Olyan munkát, amelyet azelőtt a képzett könyvelő végzett el, ma 16—18 éves lányok átírógépen nyugodtan el tudnak végezni., Semmi értelmét sem látom tehát annak, hogy az irodákban 44 órás legyen a munkahét. Egészen nyugodtan beállíthatott volna a miniszter úr 40 órás munkahetet. Ebből semmi kára sem az iparnak, sem a kereskedelemnek nem származott volna, csak egy történt volija, az, hogy a munkanélküli tisztviselők száma sem szaporodott volna, mert ma már az egyes nagyvállalatok körülnéznek, gépeket hozatnak, kipróbálják azokat, hogy amikor ebből a javaslatból törvény lesz, akkor az emberi munkaerőt még inkább gépekkel pótolják. Ezért, ismétlem, lett volna szükség arra, hogy az irodai alkalmazottaknál a munkaidőt legalább heti 40 órára szorítsa le a miniszter úr. A tisztviselői fizetéseket illetőleg legyen szabad a miniszter úr figyelmébe egyet ajánlani. Nevezetesen 1931—1935-ig tehát akkor, mikor az úgynevezett »kirúgni« korszak volt, amikor a budapesti nagyvállalatok vidéki fiókjaiknak azt üzenték, ha nincs elég pénzetek, rúgjátok ki az embereket, mondom, mikor ez a kirugási korszak volt, a tisztviselők az ablakon sem mertek kinézni és ha a főnök bejött az irodába, keresték azt az egérlyukat, amelyikbe bebújhatnak, hogy ne lássa őket a főnök. Ebben az időben olyan mérvben csökkentették le a fizetéseket, amilyen mérvben ennek egy civilizált államban nem lett volna szabad megtörténnie, A polgári középosztálynak azt az értékes részét, melyet a magántisztviselők képeznek, teljesen ledegradálták a proletárok sorsára. Ma egy gyárban dolgozó szerszámkészítő, egy kovács tűziember, egy nyomdász, egy litográfus méla megvetéssel néz a könyvelő úrra, a ferenejózsefkabátos proletárra, hiszen mi az keresetben hozzáképest. Idáig jutottunk el a fizetésekben. Bezzeg a főnök urak magukkal szemben nem voltak ilyen kegyetlenek. Fizetésüket ugyan színleg leszállították, azonban háromszorannyi igazgatósági, felügyelőbizottsági és szindikátusi ülést tartanak és minden ülés után jár az igazgató uraknak legalább 10 pengő jelenléti díj — prezener márka. Ha ezeket összeszámítjuk, akkor kiderül, hogy az egész dekonjunktúra, szegény szenvedő alanyai a magántisztviselők, mert csak ezeknek szállították le a fizetését, ezeket nyomorították meg s ezzel szemben a főnökök önmagukkal szemben sokkal kegyesebbek voltak. Kérem tehát, hogy ha rákerül a sor a tisztviselői fizetések megállapítására, akkor a miniszter úr ne feledkezzék meg arról, hogy volt egy »kirúgni korszak«, amely alatt ezt az igen értékes társadalmi réteget borzasztó módon megvágták és lenyomorították a bérek tekintetében. (Propper Sándor: így jártak a kereskedelmi alkalmázottak !) Tovább megyek. Az utóbbi időben folyton azt halljuk, hogy a polgári társadalom ifjúsága miért nem megy kereskedelmi pályára. Itt a képviselőházban mollban és tremollban — aszerint, hogy kinek milyen hangja van^— magyarázzák ennek a szerencsétlen ifjúság-