Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-237
40 Az országgyűlés képviselőházának 23 dotta az imént, hogy sötét, dohos irodák mélyén, pápaszemmel és cvikkerrel dolgozik, csak azért, hogy precíz munkájában hiba ne essék; ez az a középosztály, — ha szabad ezt a triviális kifejezést használnom — amely stanicliból ebédel, de gyermekeit nevelteti; ez az a középosztály, amely (könyveket,, képeket, újságokat vásárol, olvas, tehát magyar kultúrát terjeszt és támogat; ez az a középosztály, mely sohasem vindikálta magának azt, hogy ő nélkülözhetetlen, amely szegy elte az untauglichságát és ezért inkább önként ment a harctérre; ez az a középosztály, amely ma is a imagyar | élet gerince, a magyar néppel él, dolgozik, szereti és vezeti azt: tehát minden támogatást megérdemel. Ezért kérem téax a t, iparügyi miniszter urat, hogy az elhangzott kéréseket a magánalkalmazottak kamarája, a nyugdíj és korpótlék kérdésében méltóztatna talán olyan jó szívvel és megértéssel kezelni a közeljövőiben, mint ahogy a bizottsági tárgyalás alkalmával volt szíves kilátásba helyezni. A második fontos intézkedése e javaslatnak a munkabér szabályozása. Igazságtalan dolog volna, ha azt, amit a jobbkéz ad,, elvenné a balkéz, ha szabályoznék a munkaidőt és ugyanakkor lejjebb vinnők a munkabért, vagyis ugyanott volnánk,, ahonnan elindultunk. Nem kívánom az időt igénybevenni munkajbérstatisztikák felolvasásával, — hála Istennek, áll még néhány rendelkezésemre — csak rá akarok ismét mutatni arra, hogy mind az ipari, mind a mezőgazdasági munkabérek alig ütik meg a létminimumot, sőt a legtöbb esetben azon alul vannak. Sajnos, a mi munkásságunk még messze van a nyugati államok munkabérétől és ha munkabérreviziót, munkabérrendezést sürgetünk, akkor a nagyiparra nézve ez nem okoz olyan nagy megterhelést, mert hiszen ha rámutatnék a vámvédelmi politikára és azokra az adókedvezményekre,, amelyeket a nagyipar élvezett, azért, hogy a gazdasági krízisen és egyéb nehézségeken éppen az állami intenciókból folyólag átvergődjék, akkor, azt hiszem, látnók, hogy ez a pár százalékos emelkedés nem okoz neki olyan nehézséget, bogy a már eddig kapott bénékből és javakból ne tudná ezt a kiesést fedezni. Egy francia közgazdálsiz azt írja, — és ez nagyon jellemző éppen a munkáltatókra — hogy a szegény ember a legfontosabb vevője az ipari termékeknek, mert ő a tömeg, őt keld tehát jó vevővé tenni jövedelmének fokozásával. Ezért az alacsony niunakbérek nemcsak semüni előnyt nem jelentenek a gyárosnak, hanem ellenkezőleg 'károsak rá nézve, mert az alacsony munkabér a gyárost legfontosabb és legnagyobb számú vevőjétől fosztja meg. (Ügy van! Úgy van!) Csak azt szeretném ehhez a megállapításhoz hozzáfűzni, — amit az igein t. miniszter úr is mondott a bizottságban — hogy az olyan üzemeiknek, amelyek csak éhbéres fizetés mellett tudják magukat fenntartani, semmi néyen nevezendő létjogosultságuk nincsen. T. Ház! Az idő előrehailadottságára való tekintettel, csak a túlórázásról szeretnék még megemlékezni. A túlóra túlmunkát jelent, tehát túlfizetést követel helyes fogalmi értelmezésénél fogva. Ezt a 25%-os túlmunkadíjat a magam részéről helyesnek tartom. Nem akarok itt a részleteikbe bocsátkozni, hiszen most csak általánosságban szólunk a javaslathoz. Végül a legtöbbet hányto|rgatott proiblé7. ülése 1937 június 24-én, csütörtökön. inára, a fizetéses Szabadság problémajára szeretnék még rátérni. Állítólag ez az a megterhelés, amelyet ellenérték nélkül keli vállalnia az iparnak, illetőleg a munkáltatónak. Ez talán a leglogdkátlanabb megállapítás, amelyet valaha hallottaini!, tudnillik egy contradietio in se, mert ha a munkaadónak saját munkája prodiktivitása érdekében szüklsége van* évenként hetekre terjedő szabadságira, hogy a maga egészségét, ép munkaproduktivitását szem előtt tartva, felfokozhassa és .regenerálhassa, akkor, azt hiszem, fojk ózott mértéklbian áll ez a munkásokra vonatkozólag, akinek munkájából tulajdonképpen a munkáltató él. Ha ez nem így volna, akkor a 'külföldi államok nem vezették volna^ezt be. Ha erre csak ráfizetett volna az ipar és ha az ellenértéket nem kapták volna meg, akkor ezt »chol az égvilágon meg nefrni csinálták volna. Hiszen ipari termelésünk 2100 milliót tesz ki, Fellner igen t. képviselőtársam kiszámította, hogy ez az egész fizetéses szabadság pénzösszegben kifejezve 4—5 milliót jelent a gyáriparnak. Ha ezt az összeget arányítom a 2100 millióhoz, akkor látom, hogy ez az egésznek csak egy-két ezreléke, ami azt jelenti, hogy ez egy száapengiős árunál 10—20 fillér differenciát okoz. Ilyen Jatitüd feltétlenül van a gyáriparos kalkulációjában. Ezt a 10—20 fillért adja egyszer a munkásság szociális érdekeinek, 'alátámasztására. Biztos vagyok abban, hogy ha én százpengős árut 10 fillér differenciával akarok kihozni abból a boltból vagy üzletből, akkor egész bizonyo/san oda fogják nekem adni és nem fognak ráfizetni. Minden érvelésnél fényesebben bizonyít az a tény, hogy Magyarországon spontán, minden kényszer nélkül több vállalat bevezette már ezt. így például a Rimiamurány-Salgótairjáni .Vasmű Rész vény társaság, .amelynek igazagtója itt foglal helyet sorainkban, ö igazolhat engemet abban a tekintetben, hogy a Rimamurányi Vasmű köztudomás szerint üzemét nem jótékonysági és nem altruista alapon vezeti, hanem szigorúan az üzleti elvek betartása mellett és mégis bevezette a fizetéses szabadságot, valószínűleg nem azért, hogy az ott dolgozó tőke nettó hasznát lejjebb szállítsa, hanem mert rájött arra nemcsak ő, hanem imiás vállalat is — itt van^ Szúr day képviselőtársam, akinek a vállalatánál is megcsinálták ezt, azután egy pestig áruházban is bevezették a fizetéseis szabadságot, mondom, rájöttek tehát arra, hogy minden szociális haszon mellett, a saját termelőtőkéjüknek a hasznát is szolgálják. A büntető szankciókról nem sokat mondhatok; emberek lévén, büntető szankciókra szükségünk van, hogy a törvény komolyságát ós végrehajtását biztosíthassuk. Felmerült azonban itt a vita folyamán — Propper képviselőtársam említette, — a családi munkabér rendszere. Azok ellen, amiket ő mondott, élénken kell, hogy tiltakozzam, mert ebben az országgyűlési ciklusban én voltam az első, aki ezt a kérdést ideihoztam a Ház elé és nem egy cikkben hangoztattam, igenis, a családi munkabér-rendszer bevezetésének^ szükségességét és a kormány jóakarata is kétségtelen ebben a vonatkozásban, mert hiszen éppen napokkal ezelőtt tárgyaltuk a családi pótlék felemelésének kérdését és a miniszter úrnak a bizottságban tett megnyugtató kijelentése alapján merem állítani és merem hinni, hogy a közeli jövőben ez a kérdés is közmegnyugvással fog elintéződni. (Elénk helyeslés a középen.) Éppen ezért nem foglalkozom a mezőgazdasági munkások kérdésével és a mezőgazda-