Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-237

Az országgyűlés képviselőházának 20 7. ülése 1937 június 2U~én, csütörtökön. 39 minden megrázkódtatás nélkül ikeresztülvihetjük ezeket. Éppen a munkaadók érdeke, hogy az optimumot vegyék ki a munkásból, mert ha fenntartjuk ezeket az antiszociális állapotokat, akkor a munkás figyelme a munka alatt teljesen kifárad, az utolsó órák már nem olyan termékenyek, a 10—12 órás munkaidőinél az anyag használata sem takarékos, sűrűk a műszaki hibák és szaporodnak a 'balesetek. Éppen Szurday igen t. képviselőtársam fejezte ezt ki pártunk értekezletén és állítom, hogy nem utolsósorban a munkanélküliség megszüntetése felé éppen ezek a reformok jelentenek egy hatalmas lépést. Végeredményben, ha az egész termelési költséget százszázaléknak veszem, ebből a munka csak kis százalék, hiszen vannak iparágak, ahol csak 20—25 százalékra tehető, és ha ebben van egy 10 százalékos redukció és ezzel szemben egy optimumra felfokozott munka, akkor ez alig tehet ki 1—2 százalékot. Es végeredményben a nemzeti és szociális szempontok sem utolsók, hogy egy egészséges inunk abí ró és más aiemzeti céloknak is helytállni tudó munkásgeneirációt neveljünk ezen reformok igénybevételével. A munkaidő maximálásának szükségességét nem a szocialisták hozták ide és nemcsak a történelmi materializmus alapján jöttek erre rá az emberek, hanem, mint az előbb mondottam, tudományos kutatások folytak, és ma már tudományos alapon megállapított tény az, hogy az átlagos ember, átlagos fizikai munkaképessége egyhuszad lóerő, azaz 3.5—4 kilogramm-méter pro secundum. Ha ezt felfokozzuk, jelentősebb munkateljesítmény már az, mikor egytized lóerőig fokozom, ezt fel, ami 7 kilogramm-méter munkának felel meg, de ez már erős fáradságot okoz, s ennél a felfokozott munkánál most már erős pihenőre van szükség, ezt nem lehet 10 órán túl csinálni, csak úgy, hogy 5 óra munkaidő, egy óra pihenő és megint 5 óra munkaidő és mindezeknek a végén erős fáradság jelentkezik, tehát feltétlenül nagymértékben alul kell maradni ezen a 7 kilogramm-méter munkán pro secundum, alul kell megállapítani a munkaidő értékét. És ezt teszi ez a törvényjavaslat, amely itt előttünk fekszik. Ilyen nehéz munkát végez például az asztalos, a favágó, a kubikos, a levélhordó, akik ebből a munkaegységből kiindulva, 300— 350 kilogram-méter munkát végeznek, ez alul kell, hogy maradjanak. En csak az előttünk ülő gyorsírókra célzok, itt a munka optimummaximuma egy órán belül — nem vagyok gyorsíró, csak úgy hozzávetem — 5—10 percben, míg a francia kamarában ez a munka optimum 3 percben van maximálva. Nem lehet egy ilyen munkaidőrendezést generaliter, egyik paragrafust a másik után húzva, szabályozni, csak egy ilyen kerettörvény ad lehetőséget ennek, mondhatnám százszázalékos lehetőséget biztosító szabályozására. Az optimumra feltétlenül szüksége van elsősorban nem a munkásnak, hanem a dolgoztatónak, a munkaadónak. A legjobb optimum természetesen a közbeeső pihenővel érhető el, és ez a törvényjavaslat ezt a pihenőt is megadja, és szabályozza, úgy a munkásnak, mint a munkaadónak érdekében, tehát mint az iparnak és a tőkének, úgy a munkásnak is egyaránt érdeke az, hogy ő ezt a bizonyos optimális munkát szolgáltassa. Nem utolsó sorban fontos azonban ez a törvényjavaslat a munkanélküliség leküzdése szempontjából sem. Az ipari üzemi alkalmazottak száma az 1935. évi statisztikai adatok szerint 600.000 körül mozog. Ha az 52 és félórás KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. heti munkaidőátlagot veszem alapul, akkor a heti többlet négy és félóra, vagyis 2*700.000 óra; 48 órás munkahetet véve alapul, ez körülbelül 50 és néhány ezer új munkás jutna munkához papíron, amiben azonban nem reménykedhetünk momentán, de ha csak ötöde, tizede jut munkához, akkor is ez már nagy lépés a munkanélküliség enyhítésére. Ugyanez áll a magántisztviselőkre, akiknek százezren felüli létszámát, ha ugyanerre a redukált 48 órás munkahétre számítom át, körülbelül 20—25.000 ember juthatna munkához papíron, de ha csak 4—5.000 jut munkához, akkor is a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk ezért a reformért, amelyet az iparügyi miniszter úr eme törvényjavaslat kapcsán idehozott a Ház elé. A másik oldalon van a kritikának a kontrája, amikor mindezt keveslik, amikor 30 órás munkahétről beszélnek. En a magam részéről erre válaszképpen csak néhány elvet szeretnék leszögezni úgy, hogy a termelés fejlődését csak evolúcióval lehet a gazdaságba átvinni. A 40 vagy 30 órás munkahétnek márólholnapra való bevezetése tagadhatatlan gazdasági forradalmat jelentene ebben a kis országban, tagadhatatlan pánikot, krachot idézne elő, tagadhatatlan, hogy a tőke óvatos volna, lehet, hogy -a tőke menekülne, vagy hogy a szociáldemokrata nomenklatúrával éljek, lehet, hogy a tőke lépne egyszer sztrájkba, ha ilyen hatalmas ugrással mennénk előre a szociális törvényalkotás terén. Eddig a munkásság 46%-a dolgozott 48 órán túl, tehát majdnem a fele. Ezzel a javaslattal elérjük, hogy ezt az arányt a felére redukáljuk, tehát még %-ban kifejezve is, azt hiszem, nem megvetendő a munkaidő szempontjából ez az emberi színvonal. Láttuk, .mit jelentenek a nyakló nélküli szociális reformok és a sötétbe ugrások Franciaországban. Nem akarok most politikai fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen az újságokból olvastuk, hogy a közelmúltban mi volt ezeknek a jaryors reformoknak következménye. Ez az előttünk levő javaslat végeredményben egy kerettörvény és ennek alapján mindenkor alkalmazkodhatunk az adott viszonyokhoz. Tudom, hogy kerettörvény nem lehet olyan, mint a bi'jlia, mint a régi világban a K. u. K. Dienstreglama, melyből egy betűt sem lehetett elvenni és amelyhez egy betűt sem lehetett hozzáadni. De éppen az az előnye ennek a javaslatnak, hogy elasztikus és a jövőben a körülményekhez alkalmazkodik majd anélkül, hogy megkövesedett keretet teremtsen, amelyen belül semminéven nevezendő fejlődés nem lehetséges. Előttem felszólalt t. képvielőtársam a magánalkalmazottak kamarájáról, a nyugdíj- és korpótlékról beszélt és ezeket sürgette. Tagadhatatlan, hogy ezek a kérdések a javaslattal összefüggnek, de ez a keret talán nem egészen megfelelő ezen reformok megvalósításara. Mégis meg kell említenem e helyen a magánalkalmazottakat, különösen a magántisztviselőket, a magyar középosztálynak ezt az erős, szabad pályán lévő gerinces táborát, amely a köztisztviselőkkel együtt tulajdonképpen a magyar középosztályt teszi. Ez a tábor, amelyből — és ezt szerénytelenség nélkül mondom — magam is származom, ez az a bizonyos szemérmes proletár, aki elrejti szegénységét, de büszke a hazafisagara; ez az a középosztály, amely könyökvédót hord a kopott ruhája felett; ez az a középosztály, melyről Müller Antal t. képviselőtársam mon7