Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

Az országgyűlés képviselőházának 252. Drobni igen t. képviselőtársam már emiitette, bogy vannak olyan tömegek, különösen a falusi nincstelenek között, amelyek semmiképpen sem jutnak ahhoz, hogy ennek a javaslatnak áldásaiban részesüljenek. Talán a közalkalmazottak és a magánalkalmazottak járnak legjobban. Azt hiszem azonban, lehetne valamit a tömegek érdekében is tenni. Különösen jó hatással volna, ha a falu részesülne valamiképpen biztosabban ennek a törvénynek áldásaiban és ezért úgy gondolom, hogy » többi kategóriák is, amennyiben nem tagjai valami állami vagy egyéb biztosító intézetnek, a közkórházi ápolásnál kedvezményben részesüljenek. Ha ezt biztosítanók, a tömegeknél ennek a törvényjavaslatnak célját sokkal jobban elérnénk. Az én felszólalásom természetesen a tömegek érdekében csak abban a keretben értelmezhető, hogy valamilyen vagyoni cenzust, mint határt meg kellene állapítani. Nem gondolok tehát azokra, akik megfelelő helyzetben vannak, akik tehát a közkórházi költségeket maguk is tudják viselni, azonban egy méltá- ; nyis vagyoni cenzus keretén belül ezt a ked- • vezniényt, azt hiszem, nyújtani kellene azoknak, akik egyébként ennek a törvénynek kü~ j Ionosképpen nem fogják hasznát látni. Általában igen sokan szóltak arról, köztük Drobni képviselőtársam is, hogy a törvényjavaslat nem elégséges, nem nyújt elég kedvezményt. Ez igaz, annyira igaz. hogy ezt maga a miniszter úr a törvényjavaslat indokolásában elismerteÉnnek a javaslatnak különösképpen célja, amint azt Drobni képviselőtársam és igen t. barátom mondotta, a nemzetnevelés és a nemzetvédelem. Valljuk be, olyan soká várt már a nemzet, hogy a nagy tömegekben kétségek merültek fel abban a tekintetben, hogy a haza nem fog-e teljesen megfeledkezni róluk. Ha pedig van nemzetvédelmi hatása a javaslatnak, akkor talán fokozott mértékben ugyanaz a hatása volna annak, ha gondolkodnánk arról, nem kellene-e

r a jövőre nézve törvényt alkotni, amely előre is biztosítaná azokat, akik hadbavonulnak, hogy akármi történik is velük, a haza gondoskodik róluk. Meg lehetne abban a törvényben előre állapítani, hogy a hadiuyereségek bizonyos százaléka megfelelő progreszszióval egy bizonyos nemzeti alapba befizetendő, amelyből a hadirokkantak, megsebesültek és hátramaradottjaik segélyben részesülnének, és amelyből egyéb honvédelmi célokat is honorálni lehetne. Kérem a miniszter urat, méltóztassék ezt a gondolatot is megfontolás tár gyáva tenni ós amennyiben egészséges és megvalósítható gondolat, én azt hiszem, ennek honvédelmi^ szempontból igen nagy jelentősége volna. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy bármennyire is kiemelkedő katonai erények viszik a katonát a harctérre, a legderekabb katona is végeredményben ember és az általános emberi érzések alól bizony ő sem vonhatja ki magát. Sokkal nyugodtabban vonul a harctérre az a katona, ha tudja, hogy megsebesülés vagy rokkantság esetén róla gondoskodni fognak, sőt ha a harctéren vitézül feláldozza életét, özvegyéről és árváiról is megfelelően gondoskodik a haza. T. Képviselőház! Még egy kérdést kell szóvátennem. Megengedem, hogy többet nem lehetett adni, mint amennyit a miniszter úr hozott, de mint nyugatmagyarországi ember fájdalommal nélkülözöm azt, hogy a nyugatíllése 1937 november 12-én, pénteken. 425 magyarországi felkelés a törvényjavaslatban valamiképpen figyelemben nem részesült. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) En úgy vélem, hogy azokat az embereket, akik nem általános hadkötelezettségből kifolyólag, tehát nem mindenkire kiterjedő kötelezettséggel, hanem önként fogtak fegyvert és Önként mentek el megmenteni es megvédeni azt, ami még megmenthető és megvédbető voit, a tűzharcosokkal egy vonalba kell helyezni. (Helyeslés jobbfelől.) Ha nem is megyek olyan messze, hogy azt mondanám, mindannyiukat, de legalább azokat helyezzük a tűzharcosokkal egy vonalba, akik megsebesültek, megrokkantak és azoknafc az özvegyeiről és árváiról gondoskodjunk, akik Nyugat-Magyarországon elestek, (Ügy van! ügy van! jobbfelől.) a többinek pedig a haza legalább azzal rója le elismerését, hogy egy emlékérmet statuáljon és azt ossza ki a nyugatmagyarországi felkelők között. (Törley Bálint: Megérdemlik!; Igenis, megérdemelnék azért, mert — mondom — ezek az emberek Önként mentek megvédeni a hazai rögöt és semmiféle törvényes kötelezettségtől nem hajtva fogtak fegyvert. Sőt fegyvert fogtak — nyíltan meg merem mondani — bizonyos fokig a hivatalos magyar kormány ellenzése dacára is. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) Hogy ez így van, annak bizonyítására nem lesz talán érdektelen, ha elmondom, hogy az akkori magyar kormánynak az antant missziónál lévő hivatalos képviselője miként fogadta városomnak egy küldöttségét, amely aznap ment eléje, amikor megtörtént az első ágfalvi csata. A kormány képviselője elnevette magát, amikor előadtuk neki, hogy hiszen itt körülöttünk történeimet csinálnak, történelmi események zajlanak le. Azt mondotta: »Ne nevettessétek ki magatokat és ne akarjatok ti ebbe beleavatkozni. Ha valami okosat tehettek, szereljétek le a felkelőket, mert ez a felelőtlen vállalkozás a magyar kormánynak bizony igen sok fejtörést fog okozni ós ez igen nagy baj.« (Boczonádi Szabó Imre: Sopront mégis megmentették!) Nem tudom, de fel kell tennem, hogy az akkori magyar kormány ottani képviselője jól volt értesülve a kormány szándékairól, tehát fel kell tennem, hogy ezek a felkelők még a hivatalos hatalommal szemben is, a hivatalos hatalom iránti engedelmességnél többre taksálva hazafias kötelességüket, fogtak fegyvert ée sikeresen, eredményesen védték meg Sopront és annak környékét. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Nem ezeken a hősökön múlott, hogy Nyugat-Magyarország többi részét elveszítettük. (Ügy van! Ügy van! jobb felöl.) En tehát arra kérem a miniszter arat, valamiképpen találja meg a módját annak, hogy ezekről a nyugatmagyarországi hősökről vagy a törvényben, vagy a végrehajtási utasításban, esetleg egy rövid egy-két szakaszos külön törvényben megemlékezzünk és ezzel ezeknek a hősöknek megfelelő, a hazához méltó kitüntetés kijárjon. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) T. Ház! Befejezem beszédemet. Osztozom abban a felfogásban, amelyet az indokolás mond, hogy jelen viszonyaink között nem tudunk többet nyújtani a tűzharcosoknak, mint amennyit a törvényjavaslat ad. Anyagilag az nem sok, mert sok tűzharcos egyáltalában nem jut abba a helyzetbe, hogy ezeket a kedvezményeket i erénybe tudja venni. De e?yáll; áll az, hogy erkölcsileg megadja ez a törvényjavaslat a tűzharcosoknak mindazt a megbecsülést es elismerést amelyet egy hálás nemzet a maga, katonáinak, a maga tűzharcosainak megadhat. 63*