Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

426 Az országgyűlés képviselőházának 21 Én ínég vagyok róla győződve, hogy elérkezik majd egy boldogabb idő, amikor többet tudunk adni a tűzharcosoknak. A miniszter úr is^ ezt ígéri. Azt^ hiszem, mindnyájan nehezen várjuk ezt az időt, de várjuk különösen mi, akik közvetlen bajtársai voltunk a tűzharcosoknak, és bizonyára a miniszter úr volna az, aki legjobban örülne, ha már holnap többet tudna nyújtani nekik. Ebben az elgondolásban a törvényjavaslatot általánosságban elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Griger Miklós képviselő úr következik szólásra. Griger Miklós: T. Ház! Pinezich igen t. képviselőtársam gyakorlati szempontból bírálta a javaslatot. Én, mint kevésbbé gyakorlati ember, a javaslattal kapcsolatos elvi szempontokat kívánom kidomborítani. (Halljuk! Halljuk! a báloldalon.) A magyar állam ezer éve áll fenn s mivel a nemzet, amely alkotta, számbelileg kicsiny és helyzete nehéz volt, a kultúra és civilizáció terén nem alkothatott annyit, mint a nagy nyugati nemzetek, de azért büszkén állíthatjuk, hogy Európát és a civilizációt amazok helyett védelmeztük. A világ békéjét hódítási célból egyetlenegyszer zavartuk meg, amikor Bécs városát Mátyás király idejében fegyveres kézzel szereztük meg Habsburgi Frigyestől. Ezen idő óta csak a kereszténység, alkotmányos szabadságunk és nemzeti létünk védelmére rántottunk kardot. A lezajlott világháborúban sem vezetett minket hódítási szándék. Több, mint 30 ország verekedett a világháborúban és ezek közül az országok közül egyetlenegy volt, amelynek kormánya tiltakozott a háború ellen és ez Magyarország volt. És mégis, amikor békekötésre került a sor, egyetlenegy nemzettel sem bántak olyan gonoszul, mint a magyarral, egyetlenegy országot sem kínoztak meg és marcangoltak szét jobban, mint Magyarországot. Hogy ez a nemzeti katasztrófa bekövetkezhetett, hogy az ezeréves tölgy, amely egy ezredévig állta a vihart, derékben kettétört, annak mindenki lehetett az oka és azért mindenkit lehetett felelősségrevonni, csak egyet nem: a magyar katonát. Vitézség dolgában a világháborúban a magyar katonán nem tett túl senki sem barát, sem ellenség. És míg a magyar katona fegyverben állt, addig* az orosz, a szerb és a román büntetlenül nem tiporhatta Magyarország szent és áldott földjét és ha be is merészkedett az országba, rögtön azután véres fejjel volt kénytelen kitakarodni. Akik prédául kapták Magyarország területének kétharmadát, azok nem fegyverrel, hanem esküszegéssel és aljassággal hódítottak. (Ügy van! jobbfelől ) Nemzeti szerencsétlenségünknek több oka van. Egyik szövetségesünk a sacno egoisnio elve alapján cseriben hagyott minket, sőt, sízömebíszállt velünk. Egy másik velünk ugyamcsaik 'baráti viszonyban élő állaim hasonlóiképpen cselekedett. A központi hatalmak legerőse'bbike, nevezetesen annak legfőbb hadvezetősége nem tett komoly és őszinte békeajánlatot akkor, aimiikor már nyilvánvaló volt, hogy Amerika beavatkozása, az antant-tankok fölénye, a 1 égiháború eszközeinek egyenlőtlensége következtében a háború mérlege a mi szempontunkból passzívvá vált. Szóba került Istenben boldogult Tisza Istvánnak az a megállapítása, amelyet e Háziban tett, hogy elveiszí tettük

1 a '2. ülése 1937 november 12-én, pénteken. háborút. Ha valaki fanatikusan szerette hazáját, akkor az Tisza István volt. Mégis legjobb lelkiismereteim/ szerint merem állítani: jobb lett volna, ha ez a kijelentés, bármilyen igaz volt is, nem hangzott volna el. (Ügy van! jobbfelöl.) De, ihogy Szent látván országa odajutott, ahol most áll, ahhoz szükség volt egy amerikai államfőre, aki megtagadta nagy képpel hirdetett elveit, szükség volt államférfiakra, akik a győzelem mámorában elvesizítették józan ítélőképességüket, szükség veit egy magyar miniszterelnökre, aki a nemzet egységét abban az órában porlasztotta szét, amikor az egész magyarságnak egyetlen gránitsziklává kellett volna keményednie, szükség volt egy idegbeteg hadügyminiszterre, aki nem akart katonát látni ahban az órában, amikor még a halottakat is ki kellett volna ásni a földből, ha lehetett volna, hogy az ő csontkezükbe is fegyvert adjon, és szükség volt egy szerenesétlen diktatúráira, amely véribe és <mioosok!ba fullasztotta a magyar önérzetet. (Ügy van!) Cisak ilyen szégyenletes előzmények után lophatták be magukat a magyar határon az úgynevezett hódítók, imiert elképzelhető-e, ibcígy -ha itt magyar honvéddiviziók fegyverbe álltaik volna, egyetlen egy cseh légionárius is bemerészkedett volna az országba. (Ügy van! Ügy van! — Meizler Károly: Egy ezred lett volna csak!) A magyar katona teljesítette kötelességét, (Ügy van! jobbfelől ) amit azonban a magyar katona szerzett, azt kontár politikusok és diplomaták elherdálták. (Ügy van! Ügy van! — Meskó Rudolf: Jó magyar hazafiak! — Boczonádi Szabó Imre: Es hazaárulók! — Br. Berg Miksa: Most is ülnek itt!) A háború alatt bíztattuk a magyar katonákat, mindenféle elismerést és megtiszteltetést ígértünk nekik. Fogadkoztunk, hogy az Állam és a társadalom megkülönböztetett bánásmódban fogja őket részesíteni, hogy a rokkant katonákat, akik vérük bíborával festették pirosra a harctereket, tejben-vajban fogjuk füröszteni, hogy a hadiárvákat, akik atyjukat, a hadiözvegyeket, akik férjüket áldozták fel a haza szent oltárán, megóvjuk a nyomorúságtól. És hogyan váltotta be a magyar állam és a magyar társadalom ezt az ígéretét^ Elesett hőseink emlékét ünnepeltük. Emlékük megörökítésére síremlékeket, emlékműveket, szobrokat, márvány táblákat emeltünk, azokat koszorúkkal öveztük, emlékművük előtt leborultunk, üdvösségükért imádkoztunk. Az elesett hősök iránt a kegyelet adóját leróttuk, de kegyetlenek voltunk az él étbenmaradt hősök s az elesett hősök családtagjai iránt. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Akik elsők voltak a háborúban, azok közül sokan a békében utolsókká lettek. Lehetett akármenynyi érdemük, díszíthette mellüket a legfényesebb érem, a kenyérért, a létért és a családért való küzdelemben nagyon sokszor kicsinylésaél; mellőzéssel és közönnyel találkoztak. Ami pedig azt a mostoha bánásmódot illeti, amelyben megdicsőült hőseink családtagjait részesítjük, azt számadatokkal nem is akarom illusztrálni, mert hiszen nevetségesek lenné nek, ha nem lennének olyan végtelenül szomorúak. Azon sem akarok vitázni, vájjon a magyar állam bánt-e a legmostohább módon a háború áldozataival , avagy igaz-e az, hogy csak a pénzügyi támogatás dolgában maradt a győztes, gazdag államok mögött, a hadirokkantság, a hadiözvegység jogigényének megállapítása szempontjából azonban lojálisabb volt-e amazoknál; én csak azt mondom, — de ezt azután határozottan mondom — hogy míg