Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

Az országgyűlés képviselőházának 252. ülése 1937 november 12-én

3 pénteken. 413 ezres hadsereg felett, amelyet a görögök ellen indított, közben ellágyult és elsírta magát. A környezete megijedt és megkérdezték tőle, hogy mi az-oka ennek az ellágyulásnak, miért fakadt sírva. Ö azt mondotta: arra gondoltam, hogy ez a sok dalia, ez a sok szép fiatal élet 30—40 esztendő múlva kihal, ezek közül már egyetlenegy sem lesz az élők sorában. Mi ne lágyuljunk el, ne fakadjunk sírva, de gondoljunk arra, hogy a tűzharcosokból, a hadirokkantakból, hadiözvegyekből és a hadiárvákbót 20—30 év múlva valóban már csak mutatóban lesz itt-ott valaki. Nem lehet tehát ezt a kérdést halogatni, nem lehet ezt a kérdést elnyújtani, nem lehet azzal hitegetni a Iközvéleményt, hogy ez még nem a végső lépés, hogy még ezután következnek intézkedések, hanem most, majdnem egy negyedévszázaddal a háború után, igazán már tovább lehetne és kellene menni és ezzel a problémával végre egyszer gyökeresen végezni lehetne. Ez a mi felfogásunk, ez a lui kérelmünk. Ismétlem, t. Képviselőház, ha mi egy ilyen javaslatot nem fogadunk el, ez azért van, mert ezzel is tiltakozni akarunk az állandó negyedes fél-megoldási módszerek ellen. Szeretnénk végre egyszer valamilyen téren gyökeres, töké leíes megoldást kapni és látni. Van egy egész csomó dolog, ami hiányzik ebből a javaslatból. Ha elgondolom magamban, hogy tulajdonképpen hogyan készült ez a ja vaslat, — nagyon jól tudom, hogy nem a honvédelmi miniszter úr álláspontja jut kifejezésre ebben a javaslatban. Én feltételezem, hogy a miniszter úr, mint bajtárs, továbbment volna — de pénzügyminiszter kollégája bizonyára lefogta a kezét és nem engedte továbbmenni. Elgondoltam, hogyan készülhetett ez a törvényjavaslat, milyen elemekből vegyítették. llgy látom, — és ez az én szerény felfogásom — hogy van benne egy rész közhála, nemzeti hála, egy rész bajtársi szolidaritás és nyolc rész szigorú pénzügyi megfontolás. Ez a mixelés helytelen és igazságtalan s ha nekem befolyásom lett volna a törvényjavaslat előkészítésére, akkor én másképpen vegyítettem volna ezt a javaslatot. Én fordítva cselekedtem volna: csak egy részt engedtem volna becseppenteni a szigorú pénzügyi megfontolásokból és sokkal több részt a nemzeti köteles hálából s a bajtársi szolidaritásból. De van egy egész csomó olyan dolog, amely méig pénzbe sem kerülne, amely azonban hiányzik ebből a javaslatból. Nem gondoltak például az urak arra, hogy ezzel az alkalommal és ebben a javaslatban általános amnesztiát kellene hirdetni a tűzharcosok javára és végre kellene hajtani a rehabilitációt? Mi ezt a dolgot az egész vonalon, az egész ország számára követeltük és követeljük .állandóan, de ha a kormány részletfizetést kíván teljesíteni, az is rendben van. ezt is örömmel fogadjuk. Tessék, még van idő, van mód felvenni egy rendelkezést ebbe a javaslatba, hogy ennek a törvénynek életbeléptetésével minden tűzharcos, minden rokkant tiszta lapot kap és ha húsz, vagy harminc esztendővel ezelőtt netalán valakivel összeszólalkozott és lekent neki egy pofont felindulásában, vagy valami kihágást követett el, azt az ő erkölcsi bizonyítványában ne hánytorgassák fel állandóan visszatérően, lehetetlenné téve számára sok esetben az érvényesülést, (vitéz Martsekényi Imre: A bőrkabátot?) Nagyon könnyű és egészen olcsó dolog- volna ez s ez volna a hála igazi megnyilatkozása.^ az amnesztia természetesen nem szólna a jovore, mert bűnökre előre mentességet adni nem lehet, (Hertelendy Miklós: Jó példa volna!) de a legközönségesebb és legcsunyább bűnök tettesein kívül azok terhéről, akik kisebb cselekményeket követtek el és főképpen, akiket politikailag üldöztek az ellenforradlomban, töröljék ezeket a feljegyzéseket, adjanak tiszta lapot a kezükbe, adjanak nekik alkalmat arra, hogy újra elindulhassanak az életben és ha az érvényesülésüknél, mint ahogyan ma mindenhol megkövetelik az. okmányokat, szükségük van erkölcsi bizonyítványra, akkor azt carte blanche, tiszta lap formájában kapják meg, ne legyenek megróva és ne írjanak be erkölcsi bizonyítványukba 20—30, vagy 10—15 esztendős, vagy akárhány esztendős kihágásokat és apró kis vétségeket. Itt van a hadikölcsön kérdése, amelyet már többen felvetettek. Nagyon jól tudjuk, hogy a fronton propagandamódszerekkel jegyeztették a hadikölcsönt és ezt összekapcsolták a szabadságokkal. Ki nem akart a pokolból néhány napra elszabadulni, ki nem akarta családját viszontlátni.'? Ezek a jegyzések sokszor, a legtöbbször a zsoldból fizetődtek ki, a szó legegyenesebb értelmében véres koronák voltak. Sokszor odahaza a család eladta az utolsó tehénkét, vagy ami rendelkezésére állott, hogy előteremtse azt a 200—300—400 koronát, amivei azután hadikölcsönt jegyeztek és hazamehetett az a harcos néhány hétre a családjához. Hát nem a nemzeti becsület kérdése volna-e, hogy ezeket a véres koronákat ma valorizáltan yiszszaadjuk, legalább is azoknak, akik rászorultak? Azoknak a tűzharcosoknak számára, akik jólétben élnek és gazdagok, akik előnyös pozíciókban vannak és szilárd a szociális helyzetűik, valóban csak elméleti elismeréseket tartok szükségesnek, de azoknak a sorsát, akik a nagy háborús veszteségek után fizikai és egyéb, szociális nyomorúságot is szenvednek, minden eszközzel könnyebbé tenném. Ez nem kerülne sokba. Nem tudom, felvették-e ennek státusát, tudják-e, mennyit tesznek Iki az ilyen fronthadikölesönjegyzések és mibe kerülne ezeknek a visszafizetése? De szükséges volna — mint ahogy ez az egész vonalon szükséges volna — tulajdonképpen a hadikölcsönakta lezárása azzal, hogy az ősjegyzőknek, a kicsiknek valamit visszaadjanak abból, amit akkor az állam köl csőnkért és amiről számtalanszor hangzott el a legilletékesebb helyről is, — s erről államférfiak által aláírt okmányok vannak '— hogy ez a nemzet tartozása, a nemzet becsületével és minden vagyonával garantálja ezeket a kölcsönöket. Kezdjük ezt meg itt, a tűzharcosoknál I

e és keressen a honvédelmi miniszter úr módot arra, hogy ezeknek az embereknek a jegyzett hadikölcsönökből a lehető legtöbbet próbálják visszaadni. Ez anyagi elismerés is lenne a szegény tűzharcosok számára és ezt, azt hiszem a legnagyobb örömmel fogadnák, mert ezzel őket életük lesüllyedt színvonaláról valamivel feljebb emelhetnénk. (Schmidt Lajos: Trianon nem engedi!) Ha ezt megtennénk, akkor szívük valóban megtelne hálával és elismeréssel a törvényhozás iránt, amely róluk így próbál anyagilag gondoskodni. Sokat beszéltek a névmagyarosítás kérdéséről. Az előbbi belügyminiszter urak alatt az volt a gyakorlat, hogy a tűzharcosoknak -még akkor is, ha netalán zsidók vagy proletárok voltak — elintézték a névmagyarosítási kérvényét. Most egészen furcsa gyakorlat alakult ki. Most mindegy, hogy volt-e valaki a