Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

Az országgyűlés képviselőházának 252. harmonikus együttműködést még nem tapasztaltam. (Esztergályos János: Ügy van!) Ez azt is jelenti, hogy ezt a most megnyilvánuló együttérzést ki lehetne szélesíteni és nagy nemzeti erőforrássá lehetne fejleszteni. Ennek azonban feltételei vannak. A feltétel az volna, 'hogy a képviselőház minden tagja, minden pártja és minden pártirányzata képesítse magát arra, hogy a háborúval kapcsolatos valamennyi kérdést ilyen objektív szempontból bírálja el, mint ahogyan ezt a javaslatot fogadta és bírálta. Ehhez az lenne szükséges, hogy a vádak kovácsolását lehetőleg mellőzzék. A bűnbakkeresést abba kellene hagyni és a háborúvesztés okainak kutatásánál abszolút tárgyilagos álláspontra kellene helyezkedni. Nem volna szabad összetéveszteni az okot az okozattal. Mert akárhogyan forgatjuk is a kérdést, mégis csak az az igaz, hogy a háború után bekövetkezett minden bajnak ,a háború volt az oka, s maguk a bajok csak okozatok voltak. Ez az objektivitás — sajnos — hiányzott eddig és ez külön is sok bajnak volt a forrása. Nagyon-nagyon sok külön bajt lehetett volna fiikerülni, ha mindjárt a háború befejezése után a felelősség kérdésének felvetésénél más szempontokat tartottak volna irányadóknak azok, akik a vezető pozíciókban ültek. Igen érdekes, hogy ; maga a javaslat sem mentes a szubjektivitástól, meg kell állapítani. hogy van benne valami kis szubjektivitás. Az indokolás egyik része például ezt mondja (olvassa): »Kétségtelen, hogy a tűzharcos-kérdést sokkal előnyösebben lehetett volna közvetlenül a háború befejezése után megoldani, mert az azóta eltelt közel húsz év alatt kifejlődött életviszonyok ma már a kérdés teljesen kielégítő rendezését sok tekintetben hátráltatják, azonban az akkori viszonyok a kérdés azonnali rendezésének útját állták«. Amennyire a problémát én a magam szerény bírálóiképességével meg tudom, ítélni, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a mai, vagy ,a mát közvetlenül megelőző idők sokkal alkalmasabbak voltak a kérdés gyökeres megoldására, mint a közvetlenül a háború után következő idők. Ma mégis csak van bizonyos gazdasági rendezettség, van anyag, van pénz, van nyugalom,, van megfontolási lehetőség a probléma megoldásához. Közvetlenül a háború után nem lehetett lételes törvénnyel gondoskodni a háború áldozatairól, hiszen az apparátus sem volit meg hozzá. Tudvalévően a békeidők utolsó országgyűlése önmagát oszlatta fel, úgyszólván széjjelszakadt s így nem volt törvényhozó testület, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott volna, de tényekből tudjuk — és itt hivatkozom talán Festetics Sándor gróf képviselőtársamra, aki az okító béri forradalom egyik hadügyminisztere volt, aki tehát illetékes taníi arra, hogy az októberi kormányok minden lehetőt elkövettek a tekintetben, hogyha hazaözönlő katonákat valamiképpen ellássák • - hogy a kormány igen tisztességes leszerelési illetéket adott a leszerelő katonáknak; tudjuk, hogy társadalmi úton felrüházási akciót indított meg, töméntelen sok ruhát gyűjtött össze, akit tudott, polgári ruhával látott el s akit nem tudott polgári ruhával ellátni, annak meghagyta katonaruháját; akiket lehetett elhelyezett állásba, munkával látott el s akit nem tudott elhelyezni» annak rendszeres állami munkanélküli segélyt juttatott. Mindössze négy hónap állt azonban ennek a kormányzatnak a rendelkezésére, mert a ülése 1937 november 1.2-én, pénteken. 409 választásokig sem jutott el, a törvényhozó testületet nem alkothatott, tételes törvényben tehát nem rendezhette ezt a kérdést. Ez az .igazság. Utána azonban — és ezt mindenkinek objektiv bírálatára hízom — igenis volt idő, lett volna lehetőség, volt pénz és az ösztönzés sem hiányzott, hiszen a mi részünkről úgyszólván állandóan megnyilvánult a sürgetés, a figyelmeztetés és az ösztönzés a tekintetben» hogy a háború igazi károsultjainak a problémáit oldják meg, még pedig elsősorban a szenvedőkét, az árvákét, az özvegyekét s a rokkantakét, azután pedig a tűzharcosokét. Olyan pénzlavina volt itt a Bethlen-rezsim alatt, hogy annak egy csekély részéből anyagilag a mostani elgondolásnál igenis sokkal messzebbmenően lehetett volna ezt a kérdést megoldani. A naplókból megállapíthatják a t. képviselő urak, hogy éppen én voltam az,, aki legelsőnek már 1922-ben sürgettem például a vitézségi érempótdíjak folyósítását, — az akkori többség egyenesen a szemembe nevetett, amikor ezt a kérdést felvetettem, — de felvetették részünkről mások is nemcsak ezt a problémát, hanem más problémákat is; így állandóan sürgettük és követeltük az árvák, özvegyek és rokkantak problémáinak kielégítő megoldását. Emlékszem is néhai Vass József népjóléti miniszter úrnak egy interpellációmra adott válaszára, amelyben azt mondotta: Meg fogjuk oldani a rokkantkérdést; meg fogjuk oldani úgy, hogy csontok fognak ropogni. Ezek az ő saját szavai, csak éppen azt nem tette hozzá, hogy a szegény rokkantak csontjai fognak tovább ropogni, mert a szegény rokkantak csontjai valóban tovább ropogtak és a rokkantkérdést nem oldották meg. Ami pedig a későbbi megoldást, a Gömbös-féle rokkant-törvényt illeti, — ne vegyék tőlem rossz néven, de meg kell állapítanom — ez nem ment túl az alamizsnálkodás határain. Ezért én már a legutóbbi honvédelmi költségvetés tárgyalása alkalmával szóvátettem ezt a kérdést, többet és jobbat követeltem, mert ma is változatlanul az ország szégyenének tartom, a hadiözvegyek 5 pengős havi járadékát, a hadiárvák filléres havi neveltetési díját és a 25 százalékos rokkantak 2 pengős havi járadékát, (vitéz Kő József: Szomorú!) Tagadom, hogy erre nem lehetne fedezetet teremteni, tagadom, hogy a nemzet nem tartozik többel a rokkantak, özvegyek és árvák iránt, annál, amit eddig nyújtott. Beszédem későbbi során majd leszek bátor fedezetet is megjelölni erre a célra. Lehet fedezetet találni, csak a sorrend kérdését kellene figyelemre méltatni és a költekezések sorrendjénél előkelőbb helyet kellene ennek a tételnek biztosítani. T. Képviselőház! Felvetették itt a háborúvesztés okát. Mi már a második nemzetgyűlésben beszéltünk erről és azt igényeltük, hogy ezt a kérdést, mint egyelőre megoldhatatlan kérdést, ne bolygassuk. Hogy mi volt a háborúvesztés oka, vájjon ki merné ezt apodiktikusan megállapítani 1 Különösen a háborút közvetlenül követő időkben ki tartaná magát olyan bölcsnek és olyan mindentlátónak, hogy erről ítéletet és bírálatot merne mondanil De mégis elkövették azt a vakmerőséget, hogy a háborúvesztés bűnöseként odaállították a magyar munkásosztályt, a magyar munkásságot, mint osztályt, úgyszólván a történelem vádlottakpadjára ültették. Azóta kísért ez a dolog, noha ez a kérdés most már körülbelül el is van döntve. 61*