Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

402 Az országgyűlés képviselőházának 251 hogy a társadalom magatartása és fásultsága csak így volt^ átváltoztatható és csak így volt átitatható a társadalom egy része azzal a frontharcos-gondolattal, amely azt jelenti, hogy meg kell becsülni a magyar frontok hős katonáit és amely — ha továbbmegyek — talán azt is jelenti, hogy ebben a nyomorult, megcsonkított, letiport országban elsősorban a magyar frontharcosnak van joga élni, dolgozni és bolti ogulni. (Ügy van!) Ezekután méltóztassanak megengedni, hogy rátérjek a^ javaslatnak általánosságban való bírálatára és ennek során elsősorban azt a kérdést vessem fel, amely mindenegyes törvényalkotásnál mint előzetes, prejudiciális kérdés szerepel, hogy ^vájjon szükség van-e erre a javaslatra, vájjon időszerű-e ez a javaslati. Erre a. felvetett kérdésre azzal válaszolok, hogy őszinte köszönetet -mondok a kormányzatnak és az országgyűlésnek azért, hogy ezt a javaslatot idehozta,. Maga az a tény, hogy egy törvényjavaslatot nyújtottak be a magyar frontkatonák megbecsülése céljából, óriási erkölcsi és elvi jelentőségűvé teszi ezt a lépést. En — mint előttem felszó lallt t. képviselőtársaim nagy része is — szegényesnek, a mi viszonyainkhoz képest soványnak tartom ezt a javaslatot, mert azok az anyagi előnyök, azok a juttatások, amelyek most, 19 évvel a 'háború befejezése után,, a frontharcosoknak adatnak, bizony szerényeknek mondhatók: hiszen maga a tör vény ja vaslait indokolása is azt mondja, hogy a frontharcosokról való gondoskodás ma már az idők múlása, következtében, csak igen szerény keretek között valósítható meg. Annak ellenére, hogy az anyagi előnyöket, a juttatásokat, szerényeknek és mérsékelteknek tartom, mégis nagyjelentőségűnek minősítem a javaslatot erkölcsi és elvi szempontból, mert ez a törvényjavaslat van hivatva megteremteni egy olyan felfogás bázisát, amelynek át kell hatnia egész társadalmunkat, ha azt akarjuk, hogy megállhassuk a. helyünket azokban a viharokban, azokban a küzdelmekben, amelyeket a jövendő tartogat számunkra. (Ügv van!) Amikor arról van szó, hogy meg kell beesülni a frontharcosokat, akkor nemcsak ennek a társadalmi rétegnek az érdekei érvénvesülnek, hanem érvényesül az egész országnak, az egész nemzetnek jól felfogott érdeke is. Hiszen annyiszor hallottuk itt, — de azért nem árt hangoztatni — hogy ennek a nemzetnek a történelmi múltja a magyar nép katonai erényein alapul és ha nézzük a mai világhelyzetet, akkor egyebet nem mondhatunk, mint azt, hogy annak a történelmi jövendőnek, amely a nemzetre vár, az alapja szintén csak a katonai erények összessége, a katonai vitézség, a katonai bátorság lehet. És ha nézzük a kérdés aktualitását, lm körülnézünk a mai világban, ha Sanghajtól Burgosig nézzük az események folyását, akkor látjuk, hogy őrületes káosz van az egész nagy világon és ebben a káoszban, ebben a bizony

1 talanságban sohasem' tudhatjuk, mikor érkezik el ismét a nagy erőmérkőzésnek, a nagy összecsapásnak az órája, amikor ezek az erkölcsi értékek, a magyar bátorság és vitézség ismét döntően kell hogy latba essenek. Mi abban az őrületes konkurrenciában, amely a fegyverkezés terén kifejlődött, szegénységünknél, gazdasági erőink fogyatékosságánál fogva nem vehetünk részt, azonban senki sem veheti ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. ' el tőlünk azt a jogot, hogy ápoljuk, fenntartsuk és növeljük azokat az erkölcsi erőtényezoket, amely erkölcsi erőtényezők a magyar múltnak alapjai voltak és a magyar jövendő nek egyedül biztos bázisa lehetnek. Felmerülhet a törvényjavaslat szükségességének és időszerűségének tekintetében az a kérdés, hogy nem is törvényhozási feladat az, amelynek megvalósítására a kormányzat most ennek a törvényjavaslatnak a benyújtásával vállalkozott, mert hiszen a frontharcosok érdemeinek elismerése és törvénybeiktatása nem történt meg* a külföldi államokban sem, amelyek a világháborúban résztvettek; csupán két hatalmas nemzet, a francia és az olasz nemzet gondoskodott törvényben tűzharcosainak megbecsüléséről, (Rátz Kálmán: Amerika is!) És Amerika, a tengerentúli állam. A többi államban a társadalmi készség és áldozatkészség volt az, amely ezt a kérdést megoldotta. Itt újból egy fájó pontjához érkeztem el ennek a kérdésnek, mert hiszen, sajnos, azt kellett látnunk, hogy az a többi állam, amelyben a társadalom a maga feladatává tette a tűzharcos-érdemek elismerését és megbecsülését, egészen más közfelfogást, egészen más í mentalitást képviselnek ebben a kérdésben, mint amilyent képviselt a mi háborúutáui társadalmunk. Ott nem volt szükséges a frontharcosok nyomorúságán és szenvedésén törvényhozásilag enyhíteni, mert ott a társadalom elvégezte a maga kötelességét. És ha már most összehasonlításokat teszünk azokban az államokban tett intézkedések között, amelyek a frontharcos-kérdést törvényhozásilag rendezték és a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat intézkedései között, akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy az az áldozatkészség, amely akár az olasz, akár a francia törvényben megnyilvánult az ő frontharcosaik iránt, sokkal messzebbmenő, sokkal hatalmasabb és «okkal nagyobb előnyöket biztosít a fronthar| eosok részére, mint a mi szegényes víszo• nyaink között benyújtott törvényjavaslatunk. j Belátom, t. Képviselőház, hogy a mi adottsáj gaink indokolják azt, hogy mi csak szűk keretek között mehettünk el azoknak az intézkedéseknek a megtételében, amelyek bizonyos anyagi erőforrásokat tételeztek fel, mert hi! szén ebben a megcsonkított, nyomorék országban mindannyiunknak tisztában kell len{ nünk azzal, hogy a mi energiaforrásaink az ország megcsonkítása folytán összezsugorodtak. A törvényjavaslat szükségessége szempontjából felmerülhet még az az ellenvetés ^is, hogy a háború óta már 19 esztendő múlt el és ennek a 19 esztendőnek az elmúlása már elvette a kérdés aktualitását, már nincs jelentősége ennek a, kérdésnek; hiszen a frontharcosok maguk its •beolvadtak a társadalomba, úgyhogy igényeiknek, különállásukínak érvényesítését nem kívánják. Ebben la kérdésben azon az -állásponton vagyok, hogy azok az erkölcsi kötelezettségek, amelyeik a frontharcosokkal szemben fenn álla nak, nem esnek elévülés alá, ezeket aiz erkölcsi kötelezettségeket az idő múlása nem enyésztette el. Egy másik ellenvetés, amely a törvényjavaslattal kapcsolatban érvényesülhet ebben a kérdésben, az, hogy megvolt a tűzharcosokról v-aló gondoskodás eddig is. Ha tárgyilagos bí• rálát tárgyává tesszük a kérdést, akkor meg