Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

Az országgyűlés képviselőházának 251. szemben vannak olyan szegény bakák, akik négy-öt évet töltöttek az első vonalban és legfeljebb egy bronz vitézségi érmet kaptak. Míg az egyik, aki szerencsés volt s aki talán gazdag vagy jómódú, megkapta az arany vitézségi érmet, addig az a másik szegény éhezik és rongyoskodik. Ugyan miért van annak szüksége arra, hogy érempótdíjat kapjon? Én magam is vitézségi érmek tnJajdonosa vagyok, de én soha egy percig sem gondoltam arra, hogy én ezekért pótdíjat vegyek fel, amikor tudom, hogy a velem együtt harcolt és küzdött éhező bajtársaim csak bronzvitézségi érmet kaptak, pedig talán sokkal inkább érdemesek lettek volna a kitüntetésre, mint én vagy mások. De nem is lehet, az ország gazdasági helyzete sem engedi; hiszen vitéz Kő bajtársunk kimutatta, hogy 15 milliót jelentene az, ha a vitézségi érempótdíjakat folyósítanánk. Ehelyett becsületes, tisztességes megélhetést kell biztosítani és akkor senki sem fogja reklamálni a vitézségi érempótdíjakat. Végezetül örömmel üdvözlöm ezt a frontharcos-javaslatot már csak azért is, mert ez talán hivatva lesz valahogy ismét egybekovácsolni azokat a tűzharcosokat, akik együtt küzdöttek és egybeforrtak bajtársi érzésben, szeretetben, megértésben, ott a háború tüzében, a rajvonalban, de akik — amint látjuk — most már kint az élet küzdelmeiben és harcában sokszor szembekerülnek egymással és elfelejtik a régi bajtársias összetartozást, úgy látják, hogy ők csak a kenyérért küzdenek, a kenyértért harcolnak és sokszor az eszközöket sem válogatják meg ebben a harcban. Szükséges lenne tehát egy nagy testvéri szövetkezésben ismét összekovácsolni a tűzharcosokat, hogy a tűzharcos-fogalom és eszme az életben cselekedetekben és tettekben is megnyilvánuljon. Szükséges, hogy elsősorban a társadalom vegye ki részét a tűzharcosok megsegítéséből és különösen értem itt a társadalomnak ama tagjait, akik a csendes békének,, a gyarapodásnak, a megvagyonosodásnak az előnyeit élvezték addig, amíg mások sokszor anyagilag tönkrementek, olyanok, akik — amint jól tudjuk — értük vitték a bőrüket a háborúba, véreztek, megrokkantak és sokan hősi halált is haltak. Áldozni kell, mondotta előttem szólott képviselőtársam. Igenis, én is áldozatot kívánok mindenkitől, hogy a tűzharcos érezze, hogy nemcsak beszélünk érte, nemcsak elismerjük a vitézségét, hanem a lehetőség szerint megtesszük a kötelességünket is. Abban a reményben, hogy ez a tűzharcostörvény csak kerettörvény lesz, amely a lehetőség szerint mindenkor kibövíttettik, és mert teljes bizalommal vagyok a kormányzat és főként a honvédelmi miniszter úr személye iránt, köszönöm az én tűzharcos-bajtársaim nevében is, hogy idehozta ezt a javaslatot és azt általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk éljenzés és tops a jobboldalon. — A szónokot számosan üdvöslik.) Elnök: Szólásra következik? Szeder János jegyző: vitéz Balogh Gábor! Elnök: vitéz Balogh Gábor képviselő urat illeti a szó. vitéz Balogh Gábor: T. Képviselőház! Mindenekelőtt örömmel és elismeréssel konstatálom azt az örvendetes tényt, hogy ennek a vitának a rendjén elhangzott felszólalásokat olyan magas, emelkedett szellem és olyan nívó jellemzi, amely a magyar parlamentarizmus történetében a ritkaságok közé tartozik. AZOK ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. 401 az értékes megnyilatkozások, amelyek a vita rendjén elhangzottak, igazán méltóak annak az ügynek a jelentőségéhez, — hotíy ne mondjam, annak az ügynek a szentségéhez — amelyről mi itt tárgyalunk. Be amikor örömmel és elismeréssel konstatálom ezt a tényt, akkor őszintén meg kell mondanom azt is, t. Képviselőház, hogy vannak szomorú kísérőjelenségei is ennek ci Jel" vaslatnak. Lehet, hogy mi, frontharcosok, naivak vagyunk, lehet, hogy más a mentalitásunk, más a gondolkodásunk, de mi úgy képzeltük el a dolgot, liogy amikor mi a fronton elvégeztük a kötelességünket és onnan hazajöttünk, akkor nekünk nem kell küzdenünk a mi érdemeink elismeréséért, nem kell ideállnunk az ország színe elé és felsorolnunk érdemeinket, azokat a szolgálatokat, amelyeket teljesítettünk; mert hiszen a frontharcos mentalitásával, gondolkodásával, ízlésével nem egyeztethető össze az, hogy idejöjjön és felsorolja érdemeit, hogy hivalkodjék, hogy fitogtassa azokat a cselekedeteket, amelyeket nehéz körülmények közt véghezvitt. Azt hittük, hogy az a társadalom, sz az ország, amelynek léte, megmentése érdekében végeztük kör telesséigünket, szintén tudni fogja kötelességét velünk szemben és meg fogja becsülni azokat a hallatlan értékű szolgálatokat, amelyeket a magyar »lövészárkok népe« teljesített ennek az országnak fennmaradása érdekében. És mit látunk most? Látjuk ennek a vitának folyását a közvélemény igen gyér érdeklődése mellett (vitéz Kenyeres János előadó: Szomorú jelenség!) ásító unalom szetterpeszkedését látjuk ebben a Házban, (Ügy van!) holott mi úgy képzeltük el, hogy amikor idejön egy ilyen javaslat, amely a magyar katona kötelesscgteljesítésének megbecsülését jelenti, akkor a társadalom minden rétege versenyezni fog itt a frontharcos-érdemek elismerésében, akkor ünnepnapok lesznek itt a törvényhozás házában, mert ez a javaslat, ennek az ügynek a szentsége ünnepnapokat fog idevarázsolni. (Ügy van! a középen.) Ne méltóztassék rossznéven venni, igen t. Ház, hogy őszintén megmondom ezzel a kérdéssel kapcsolatban az én véleményemet, hogy talán egy kissé kiömlött belőlem £IZ cl keserűség, amely felgyülemlett a háború utáni idők meg nem értő magatartása következtében; mert hangsúlyozom, nem ez lett volna a dolgok elintézésének normális rendje. Nem nekünk frontharcosoknak kellett volna vinnünk ezt az ügyet, hanem a hivatalos faktoroknak és a társadalom ama rétegének, amely nem tartozik a frontharcosok kategóriájába. (Ügy van! balfelöl.) Ez az a felfogás, amely bennünket vezet, és ez az a mentalitás, amelyet mi helyesnek és nobilisnak ismerünk el, nem pedig az, hogy mi magunk a saját ügyünk érdekében itt felszólalásokban és parlamenten kívüli szervezkedésekben a frontharcosok megbecsülését köve teljük. . . A háború után eltelt esztendőknek, sajnos, hiábavaló várakozása után .végre a frontharcosok maguk vették kezükbe ügyük érvényesítését. Megalakult az Országos Frontharcos Szövetség és kötelességének tartotta, hogy ezt a. gondolatot, ezt az eszmét átvigye a közvéle menybe és olyan intézkedéseket kezdeményezzen, amely intézkedések végeredményben a frontharcos érdemek elismerését jelentik. Örök érdeme lesz a Frontharcos Szövetségnek,_ hogy ezt a mozgalmat megindította, mert azt hiszem, 60*