Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

400 Az országgyűlés képviselőházának 251 úgy jutott ehhez, hogy megmondták neki: haza^mégy aratási szabadságra, ha jegyzel 2—300 korona értétkű hadikölcsönkötvényt. Tehát nem is volt meg ehhez a módja, szegény felesége otthon talán az utolsó ' tehenét vagy malacát adta el, hogy hazamén essen az a tűzharcos pár hétre éf élvezhesse a családi tűzhely nyugalmát, békességét, hogy láthassa szeretteit; és most kezében van a hadikölcsönkötvény, és itt van ez a paragrafus, amely adókedvezményt ad neki, de a hátralék miatt •elárverezik, állandóan végrehajtják. Itt a lehető legnagyobb kíméletet kérném a, honvédelmi miniszter úron keresztül a pénzügyminiszter úrtól; az ő nemesen érző szívét belátó érzését, gondolkozását ismervén, úgy hiszem, lehetőség szerint meg is adja a részletfizetési kedveléseket. A közelmúltban hatvan hónapi törlesztési kedvezményeket adtak, de azután időben mindig lefelé mentek, mindig kevesebb időt szabtak meg, például 24 hónapot. Ezt újra, fel kellene élénkíteni és elsősorban a tűzharcosokra kérem ezt alkalmazni, mert bizony ilyen nagyon sok lesz. Mert képzeljük el magunkat annak a tűzharcosnak a lelkiállapotába, aiki örömmel üdvözli azt, hogy rajta segíteni akarunk a tűzharcos-törvénnyel, várta is .ezt és a következő napon beállít hozzá a végrehajtó és lefoglalja mindenét. Bizony ez csak elkeseredést és nem elismerést fog szülni ott lenn a falvakban. Továbbmenve, ami a vasúti menetdíjkedvezmény t illeti, ebben a tekintetben tökéletesen egyetértek az előttem szólott képviselő úrral. En is azt tartanám helyesnek, ha nem több mint 33^-os állandó kedvezmény adatnék a tűzharcosoknak. Merem állítani, ismerve a falusi viszonyokat, hogy a Máv. ebből semmi károsodást nem szenvedne; viszont ha ez így marad, éppen a falusi közönség semmi hasznát sem veszi ennek, hiszen jól tudjuk, hogy egyénenkénti utazásoknál mit jelent esetről esetre a kedvezmény megszerzése. Az a szegény ember, akinek a szomszéd városba be kell mennie egy bírósági tárgyalásra vagy az orvoshoz, vagy a pénzügyigazgatósághoz, nem tudja azt hetekkel előbb és így nem tud kórvényt beterjeszteni, hogy adjanak neki 16—20 kilométeres útra némi kedvezményt. Es ha ál; landó kedvezményt kapna, azt nem is venné igénybe máskor, csak amikor szüksége van rá, évenként alig egyszer-kétszer. Ezzel némi kárpótlást azok a magántisztviselők is kapnának, akik szintén végigharcolták a világháborút és akik a köztisztviselőkhöz viszonyítva semmi ilyen kedvezményt nem élveznek. Legalább ők is kapnának némi elismerést ebben a tekintetben. Merem állítani, hogy ha az a falusi földmíves vagy kisgazda vagy munkásember odamegy a pénztárhoz és kevesebbet fizet, mint az a másik, aki nem volt fronton, ezt már valóságos és biztos segítésnek látja. Ellenben hiába hozzuk meg itt ezeket a minimális percentuális adókedvezményeket, ha az adóhátralékoknál — amint mondottam — nem érzi az az ember a kíméletet és ha nem lát kézzelfogható valamit, ezt a kedvezményt bizony nem fogja és nem tudja kellőképpen méltányolni és úgy érzi, hogy ő teljesen kimaradt ebből a tűzharcos-javaslatból. Én, aki a Frontharcos Szövetség helyi fiókjának elnöke vagyok, jól tudom, hogy mit várnak az emberek ettől a törvényjavaslattól. Először is várják a menetdíjkedvezményt, másodszor pedig nagy adókedvezményeket várnak tőle. Ha nagy adókedvezményeket nem is lehet adni, mint mondottam, a hátralékok ülése 1937 november ll~én, csütörtökön, nál kíméletet kellene tanúsítani, a menetje^ gyeknél pedig azt az állandó kis kedvezményt kellene megadni, hogy a frontharcosoknak, akiknek arcképes igazolványuk van, azt csak fel kelljen imutatniok és arra kapják meg a minimális 33^-os kedvezményt, lliszen látjuk, hogy a főváros közönsége úgyszólván hetenként kapja a filléres vonatokat, amelyek sokkal több kedvezést jelentenek számukra, miül ez a 33^, a falu népe pedig ebből is teljesen ki van zárva. Legalább ezen a réven kárpótoljuk a falusi tűznarcosokat. (Helyeslés jobbfelől.) Tudjuk, hogy a hadirokkantak, a hadiözvegyek járuléka kevés. Ezt már sokan hangoztatták és a lehetőséghez képest, én is ezeknek a járulékoknak felemelését kérem. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell említenem az elhalt hadirokkantak özvegyeiről való gondoskodást. Ezt még senkitől sem hallottam itt említeni. Vannak olyan esetek, hogy meghal egy súlyos hadirokkant, aki megkapta azt a szegény embereknél, egy vagyontalan szegény családnál nem kis jelentőségű összeget, amelyet az 50 százalékos, vagy .magasabbfokú rokkantak kapnak. Mondom, előfordul, hogy meghal az a hadirokkant. Családjának semmi vagyona sincs, ebből a járulékból éltek s most ott marad a felesége, a gyermeke és tovább nem kapnak egy fillért sem. En legalább azt kérném,, hogy az ilyen hadirokkant-özvegy kapja meg azt a minimális hadiözvegyi járulékot, azt az 5 pengő és egynéhány fillért, természetesen csak aban az esetben, ha nincsen vagyona, ha nincs miből megélnie, ha nincs miből eltartani a családját. Ilyen eset olyan kevés lesz az országban, hogy ez pénzügyileg igazán semmi terhet sem fog jelenteni. (Ügy van! jobb felől.) Pedig ez fontos dolog, mert jöttek már hozzám ilyen özvegyek és azt mondották: kérem, mi abból a hadirokkantjárulékból éltünk, szegény uram már belehalt a háborúban kapott sebébe vagy betegségébe, most megszűntették a hadirokkantjárulékot, miből tartsam el, uram, a családomat? Szükséges tehát, hogy ilyen esetekben annak a hadirokkantnak az özvegye legalább ezt a kis járulékot megkaphassa. Sokan megemlítették a vitézségiérem-pótdíjakat. Ebben a tekintetben nekem egészen különálló véleményem van, amikor azt a felfogásomat és álláspontomat közlöm,, hogy én ezeket bizony kezdettől fogva elítéltem. Nem tudom, mikor hozták be azt, hogy a vitézséget külön kell díjazni, de én ezt a felfogást és álláspontot, ezeknek a vitézségiérem-pótdíjaknak behozatalát kezdettől fogva nem fogadtam rokonszenvesen. Hiszen végeredményben nem azért mentünk a harctérre, hogy oitt vitézségünkért külön díjazást várjunk és kérjünk, és jól tudjuk, hogy a régi hősi világban a mi őseink,, amikor harcoltak, egy percig sem gondoltak arra, hogy ilyenmódon meg jutáim áztassanak. Igenis inkább azt tartom szociális és igazságossági vonatkozásban is fontosnak, hogy az, aki küzdött és vérzett a hazáért, tekintet nélkül arra, hogy van-e vitézségi érme, vagy nincs, kapjon tisztességes kenyeret ebben az országban, járjon ki neki a megbecsülés, a kellő tisztelet és a teljes erkölcsi rehabilitáció. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy egyesek úgy jutottak vitézségi érmekhez, nogy szerencséjüknél fogva valahogy feltűntek, és ezzel