Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

398 Az országgyűlés képviselőházának £51 vezményt, akkor ez csak papirosrendelkezés marad, mert az egyszerű szegény ember,, ha kérvényt kell csinálnia, s az elintézés után szaladgálnia kell^ akkor ^inkább nem is utazik. Méltóztassék tehát a tűzharcosokat arcképesigazolvánnyal ellátni, amely egyúttal minden más tűziharcos-előny igénybevételére is jogosítana. T. Ház! Végezetül bátor vagyok a javaslatnak egy másik, mondjuk, jogászi hibájára rámutatni. A 21. § tudniillik a következőket mondja (olvassa): »Elveszti a tűzharcos a jelen törvényben biztosított jogait, ha bűntett miatt, vagy az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. tc.-be ütköző, vagy vagyonelleni vétség miatt elítélik«. Ez nem precíz szövegezés. A »bűntett« szó ellen van kifogásom. Vannak tudniilik olyan bűntettek is„ amelyek nem diffamálóak, Mi, bűntetőjogászok nagyon jól tudjuk azt, hogy különösen a falusi nép között, nagyon sok köztiszteletben, közbecsülésben álló férfiú van, aki bírói és más efféle megtisztelő pozíciót tölt be, de a maga 8 hónapját már lemorzsolta, azt a 8 hónapot, amit azért kapott, mert egy kocsmai ^nézeteltérés alkalmával valamelyik cimboráját fejbeverte és ezáltal súlyos testi sértés bűntettét követte el, mert az illető koponyája nem gyógyult be & nap alatt!, hanem 21 nap alatt. Aminek persze nem ő az oka, hanem a koponya. (Elénk derülUég.) T. Képviselőház! Ilyen véletlenségekre nem szabad alapítani azt, hogy valakit Jtfűzharcos méltóságától .megfosszunk. Ne felejtsük el, uraim, hogy abban a magyar tűzharcosban^ akinek a melle ttlele van vitézségi érmekkel és kitüntetésekkel, nem szappanos vér cso. rog, az a tűzharcos esetleg olyan vérmérsékletű, aki a sérelmeket megtorolja,, aki nem tud az idegrendszerén, az akaratán uralkodni, nem tud mindent lenyelni s aki hirtelenjében nein gondol arra, hogy a rajta esett becsületsértést törvényes úton intézze el és rögtön elintézi. Azt hiszem, erre nem méltóztattak gonj dőlni. Méltóztassanak ezért a »bűntett« szó elé odatenni a »lukrativ jellegű«, vagy a »nemzetellenes« kitételt. (Vázsonyi János: Nemzetellenes és nyerészkedésből elkövetett bűntett!) Ne méltóztassék azonban a bűntett szót így magában benne hagyni a szövegben, mert, amint mondom, egészen jámbor bűntettekről lehet szó. Magam tapasztaltam azt, hogy amikor az egyik községben, amely kiváló katonákat adott a hazának, végrendeletet akartam csinálni és azt mondottam a jelenlévő községi bírónak: most pedig, bíró uram, négy végrendeleti tanú kell és pedig olyanok, akik nem voltak büntetve, akkor a községi bíró nagy gondolkozóba esett és elkezdett tanácskozni a másodbíróvaL hogy miként lehetne a négy büntetlen egyént előkeríteni a községben. A községi bíró nem tudta összehozni, gondolkoztak, ki lenne, aki még nem volt büntetve. Végre megszólalt a törvénybíró: »ha icsak nem a tisztelendő úr«. (Élénk derültség ) Ne méltóztassanak elnézésből, vagy erre való nem gondolásból ezt a jelentéktelennek látszó szót a szövegben ebben a fogalmazásban bennehagyni. T. Ház! Azzal az óhajtással fejezem be beszédemet, hogy azok a gondolatok, azok az Ötletek, amelyek a Ház minden oldaláról olyan sok jóindulattal és olyan sok szeretettel felvetődtek, valósággá váljanak. Amikor a javaslatot általánosságban elfogadom, hiszem, hogy . ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. ez így is lesz, hiszem pedig azért, mert bizalommal viseltetem a honvédelmi miniszter úr személye iránt (Élénk éljenzés.) és meg vagyok győződve, hogy ő mindent el fog követni a tekintetben, hogy ez a tűzharcos-javaslat a végén mégis úgy esztergályozódjék, hogy ne legyen az országban olyan tűzharcos, aki ezt hálával és örömmel ne köszöntené. (Élénk helyeslés és taps.) Elnök: Szólásra következik? Szeder János jegyző: vitéz Leel-Össy Árpád! Elnök: vitéz Leel-Össy Árpád képviselő urat illeti a szó! vitéz Leel-Össy Árpád: T. Ház! Amikor a tűzharcos-törvényjavaslat tárgyalását hallgattam, Önkéntelenül is a nagy latin klasszikus eposz kezdő szavai jutottak az eszembe: »Arma viammqiue cano« — fegyvert, vitézt éneklek. Itt ugyanis azt lehet mondani, hogy a Ház minden oldaláról elhangzott szónoklatok a magyar fegyver becsületét, tisztességét, csorbítatlanságát s a magyar katona vitézségét, hősiességét és önfeláldozását hangoztatták és ismerték el. Hiszen nagyon jól tudjuk nemzetünk történelméből, hogy a magyar katona vitézsége minden korszakban közismert és rettegett volt. Nemcsak a kor historikusai, de főként a magyarok ellenfelei ismerték ezt el és habár jól tudjuk azt, hogy a mi magyar őseink még többnyire lóháton, buzogánnyal, kopjával, nyíllal és karddal a kezükben küzdöttek, min Jenkor félelmetesek voltak és mindenkor rettegett és becsült volt a magyar vitézség. Azóta a haditechnika fejlődésével természetesen a harci eszközök, a hadviselés módja is megváltozott, a magyar vitézség, hősiesség és bátorság azonban változatlan maradt. (Ügy van! Ügy van!) Ha megfigyeljük a közel elmúlt — igaz, hogy már majdnem két évtizede elmúlt — világháborúban történt hadviselési módozatokat, akkor megállapíthatjuk, hogy az elmúlt világháborúban és a következendő háborúkban,, most már nem anynyira a személyes vakmerőségre, virtuskodásra, testi erőre volt és lesz inkább szükség, mint bölcs nyugodtságra, megfontoltságra, találékonyságra és mindenek felett erős idegekre. (Ügy van! a jobboldalon.) Elmondhatjuk, hogy a mostani háborúk eredményeit a magyar katona öntudatossága, intelligenciája és főként az idegzete dönti el és vívja meg. S a magyar katona ebben a tekintetben sem maradt hátul, hiszen amit a legjobban megcsodálhattunk és megbámulhattunk a harctereken, az éppen az a bölcs nyugodtság, lelki nyugalom és — hogy ágy mondjam — az a kötélidegzet volt, amely a legrettenetesebb tűzharcokban, a leggyilkosabb harcok közepette is mindenkor meg tudta őrizni a maga józan belátását. Mire vezethető vissza ez a nyugalom és ez a nagy lelki nyugodtság, t. Házi Én úgy érzem, hogy a hazájával, a nemzetével szemben érzett honfiúi kötelezettségnek és felelősségnek a tudatára vezethető ez vissza és arra^ a szeretetre, amely a magyar katonát ezzel a vérrel, könnyel és verejtékkel áztatott szent magyar röghöz kötötte és visszavezethető továbbá még az ősök dicsőségének emlékezetére, hősiességére, amelyekhez a magyar katona méltatlan lenni soha nem akar. Ezekkel az ősi erényekkel felfegyverkezve vívta meg a ma-gyar katona a világháborút is és mL akik szintén együtt harcoltunk a különböző harctereken, jól tudjuk, hogy a magyar katona nem vesztette el a háborút, hiszen alig volt NagyMagyarország területén csak ideig-óráig is el-