Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

Az országgyűlés képviselőházának 25i. -, terjesztek elő, mikor kérem a miniszter urat, hogy legalább a bronz vitézségi éremmel kitüntetteket méltóztassék tűzharcosoknak elismerni, tekintet nélkül arra, hogy az illető mennyi időt töltött a tűzvonalban. Persze tűzharcos marad minden Károly-keresztes is. Ha már az erkölcsi elismerésnél vagyok, — mert hiszen én ezt az egész törvényjavaslatot tényleg inkább -csak erkölcsi elismerésnek tekintem — akkor méltóztassatnaik megengedni, hogy egyik-másik fontos, erkölcsi vonatkozású Ébeardésre is utalhassak, ámbár itt nem rejthetek véka alá egy gondolatot, amely belőlem kikívánkozik. Tudniillik mi, akik értékelünk, akik megbecsülünk, akik elismerünk, ne helyezzük csak az erkölcsiekre a súlyt. Az, a bizonyos, érv, amelyet annyiszor hallunk, hogy a világháború magya.r katonája nem ellenértek fejében ment ki a harctérre, tökéletesen igaz, ezzel józan észszel szembeszállni, vitatkozni nem lehet, most azonban nem arról van szó, hogy a magyar katona ellenérték fejében ment ki a frontra, hanem arról, hogy mi, a ma élő társadalom ezeket a fronfekatonákat erkölcsileg és anyagilag támogassuk. Tudniillik vigyázni kell, t. Képviselőház, ne essünk túlzásba ezzel aa erkölcsi támogatással. Az embernek különleges hibája az., hogy ha valamit, túlságosan elismer erkölcsileg, akkor azt hiszi, hogy most mindent kiadott, most kiöntötte a lelkét és tovább nincs, pedig lehet, hogy az erkölcsi elismerés öinmagában és egyedül jólesik azoknak, akik iránt történik, de mi magunk, a most élő társadalom, akiknek gondoskodunk kellene ezekenk a katonáknak az életéről és a jövő sorsáról is, nem lehetünk megelégedve csak az erkölcsi elismeréssel, mert aa erkölcsi elismerés — beszéljünk őszintén — nem kíván tőlünk áldozatot. Az erkölcsi elismerést meg sem tudnánk tagadni, ha tetszik, ha nem tetszik, magyaroknak születtünk, magyaroik vagyunk, szeretjük a nemzetünket, szeretjük a katonákat, ez a szeretet tehát bennünk él, ez a szeretet nem áldozat, ez^a szeretet egy önmagában megnyilatkozó érzés, éppen úgy, mint ahogy lélekzeik, mint ahogy jövök, megyek, nézek, hallok, ez természetes velejárója a jó magyar természetének. Ez azonban nem elég, nem elég az, hogy mi csak egyszerűen szeressünk, hanem áldozzunk is. Hányszor hallja az ember, — szinte már közszólamba megy — hogy ott kezdődik aa igazán erős tenniakarás, ahol áldozni kezd az emb-er^ Hát áldozzunk! Hozzon áldozatot ez az ország. Eá kell kényszeríteni, hogy áldozzon. T. Képviselőház! Nem szabad azt tűrni, hogy a frontharcosoknak és a frontharcosgondolatnak .az ünneplése jóformán kiélje magát a hősök méltatásában, akik elmentek, akik elhaltaik, akik nem jöhettek vissza, akik már nem kerülnek nekünk pénzbe. Mutassuk meg, hogy éppen ilyen elismeréssel vagyunk azok iránt is, akik azokkal a megdicsőült hősökkel együtt járták a hadiak útját, kéz a kézben,'akik együtt szenvedtek velünk, ^együtt kínlódtak át a háború minden szörnyűségét. Hála Istennek, sokat javult a helyzet árháborút követő idők óta. Ma már nem lehet látni idegsokkban rángatódzó, vitézségi érmekkel díszített katonaruhás embert az utcasarkokon ülni, hála Istennek, ma már ezek a legszélsőségesebb és leginkább szemetszúró igazságtalanságok és szörnyűségek nem bántják az embert, az azonban kétségtelen, t. Ház, hogy egészen minimális az az áldozat, amelyet a most élő társadalom a frontharcosokért meghoz. ése 19$7 november 11-en. csütörtökön. 3Ô5 Beszéltek itt t. képviselőtársaim arról, hogy bizonyos alapot kell létesíteni, amely lehetővé tenné, hogy azokat a frontharcosokat, akik elöregedtek, akik munkaképtelenné lettek, életük legutolsó szakaszában legalább a nyomortól meg tudnánk menteni. En szintén utalok arra, hogy rengeteg terület, rengeteg lehetőség van, amihez hozzá lehet nyúlni, sok forrás van, amit meg lehetne nyitni. Én is arra hivatkozom elsősorban, hogy ott vannak a hadimilliomosok, akik ma is hadimilliomosok, ott vannak az álláshalmozók, akik 3—4—5 állást összehalmoznak. Egészen titokzatos okoknál fogva ezeket az álláshalmozásokat eddig nem lehetett megszüntetni. Ezek az álláshalmozók most is léteznek, most is virulnak, (Takács Ferenc: De nem pirulnak!) hát mi lehetetlenség van abban, hogy ezek az álláshalmozók legalább itt áldozatot hozzanak, hogy legalább ebben a vonatkozásban adjanak észrevehető hozzájárulást ahhoz, hogy az ország tűzharcosait, hadiárváit, hadiözvegyeit emberségesebb és tisztességesebb életsorsba tudjuk emelni. Nem kívánok a győztes hatalmak példájára utalni és nem hivatkozom arra, hogy Amerikában egy hadirokkant 707 pengőt kap, — ez magyar vonatkozásban elképzelhetetlen valami — egyszerűen csak Ausztriára hivatkozom, amely velünk együtt harcolt, velünk együtt küzdött. Ausztriában a mi 10 pengőnkkel szemben 114 pengője van egy hadirokkantnak, pedig Ausztriának sem rózsás az anyagi helyzete, Ausztria is ugyanazokkal a gazdasági gondokkal és nehézségekkel küzd, sőt volt idő, amikor Ausztria még nehezebb pénzügyi viszonyok között élt, mint mi, a világháború rokkantjairól azonban akkor is hasonlíthatatlanul nagyobb bőkezűséggel gondoskodott. Nálunk egy hadiözvegy 5—6- pengőt kap, Ausztriában 55 pengőt. Ne hivatkozzunk folyton a győztes államokra, itt van egy velünR együtt elbukott ország, amely azonban sokkal nagyobb áldozatkészséggel, sokkal több áldozattal járul hozzá ahhoz, hogy világháborút járt fiait az anyagi gondoktól valamiképpen mentesítse. T. Képviselőház! A frontharcosok megbecsüléséhez az is hozzátartoznék, hogy aki a világháborút megjárta, aki harcolt a magyar hazáért, az kapja meg azt a legminimálisab'bat, amelynél kevesebbet a haza nem adhat neki, ismerjék el őt magyar állampolgárnak. (Helyeslés a baloldalon.) A magyar állampolgárság annyit jelent, hogy hivatalosan és elismerten hozzá vagyok kapcsolva ehhez a szent magyar hazához. Magyar _ állampolgárnak lenni annyit jelent, hogy mint a költő is mondja, itt élni és halni kell. Innen nem lehet engem kiűzni, ehhez a földhöz jogom van. Kinek legyen joga ehhez a földhöz, ha nem annak, aki harcolt érte négy éven keresztül, kinek legyen joga ehhez a földhöz, ha nem annak, aki vitézségi érmekkel van teli aggatva, akinek a teste keresztül van lyukgatvaí Magam is tudok erre vonatkozóan konkrét eseteket, de nem akarok személyi vonatkozásokba bocsátkozni, itt nem egyes személyekről van szó, engem nem érdekel, hogy kivel történt jogsérelem, nekem az teljesen mindegy, engem az elv, a gondolat érdekel, hogy aki négy vagy öt éven keresztül becsülettel, tisztességgel, egész mellel ott állt a nemzetig ügy védelmében, az megszerezte egész életére azt a jogot» hogy ennek a magyar hazának elismert tagja lehessen. (Ügy van! balfelől.) Oly szomorú, olyan elkeserítő, amikor mi képviselők nap-