Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

••• 396 Az országgyűlés képviselőházának 251 nap mellett látjuk, hogy jön egy megrokkant öreg magyar és előadja, uram, nem itt születtem ebben a tizenkét megyében, hanem egygyel tovább, de ott is színmagyarok laknak, végigharcoltam, a háborút, régi lakóhelyemen próbáltam megmaradni, de nem vették szívesen, hogy ott vagyok, be kellett jönnöm a csonka országba és most már hosszú esztendők óta járom a kálváriát, állampolgárságot szeretnék, mert hiszen az állampolgárság nemcsak erkölcsi elismerés, az állampolgárságnak gyakorlati konzekvenciái is vannak. De nem sikerül, pedig aki nem állampolgár, az nem kaphat közalkalmazást, nem kaphat bizonyos jogokat és egyik napról a másikra kilódíthatják az ország területéről. Természetesen szeretne hivatalosan is magyar állampolgár lenni. Megkérdik, mi a foglalkozása; ha kereskedő, iparos vagy tanító, akkor átteszik az illetékes minisztériumba, hogy mit szólnak hozzá. Erre jön a hlankettaszerű válasz az illetékes minisztériumból, hogy »a kisipar egyébként is nehéz kereseti lehetőségeire való tekintettel nem kívánatos, hogy állampolgársága elismertessék«. Mi ez! Nem szörnyű dolog, amikor annak a magyarnak azt kell olvasnia a hivatalos írásban, hogy ő, aki ott harcolt, küzdött a háborúban, nem kívánatos, hogy itt a hazában elismertessék, mert mások kenyerét elveuné. Nem olyan ez, mint amikor valakit lesodornak a terített asztal mellől, olyan valakit, akinek elsősorban volna joga és helye a terített asztal mellett ülni? Ennek nem lenne szabad előfordulnia. Egészen más a dolog, ha a kifogás, mondjuk, nemzetvédelmi szempontból ^ merül fel. Ekkor — elismerem — nem kívánatos az állampolgárság elismerése,, merthiszen nagyon jól tudjuk, — annyira nem vagyunk naivak, hogy ne tudnánk — azért, mert valaki katona, frontharcos volt, lehet, hogy nem szívesen volt a háborúban, lehet, hogy nem is olyan értékes nemzettag, mint a katonáknak, mondjuk, 99 százaléka, mert 1 százalék azért ott is akad kivétel, hiszen kivétel .mindenhol van. Elismerem, ezek visszavétele nem kívánatos. Erről nem vitatkozom. De csupán azért megtagadni egy világháborút járt magyar katona hivatalos elismerését, mert a kereseti lehetőségeket rontja és mert úgyis nehéz a megélhetés, ez szerény véleményem szerint, nagyon fonák és igen szomorú állapot. Ebben a törvényjavaslatban gondoskodni kellene arról, hogy ez az anomália megszűnjék és ^lehetővé kell tenni, hogy aki igazoltan világháborút járt magyar katona, annak kívánatra elismertessék magyar állampolgársága. Az lenne a legelső és a legfontosabb megbecsülése a világháborút járt magyar katonának, ha befogadjuk, 'bevesszük magunk közé. Nem szörnyűség elgondolni, hogy 'az ilyen katonának fizetnie kell azért, hogy itt tartózkodását meghosszabbítsák? Prózára átfordítva: a világháború magyar hőse pénzért lakik a hazában és ha nem fizet, akkor kirakják. Ezt nem lehet megtenni. Meg vagyok győződve arról, hogy a mélyen t. honvédelmi miniszter úr ezt az okfejtést százszázalékig magáévá teszi. El sem tudom képzelni, hogy ha a saját volt katonáira gondol, meg ne forduljon az agyában az a gondolat* hogy a jelenleg élő nemzedék nehéz kenyérkereseti lehetőségei miatt egy ilyen derék harcost miért zárjunk ki a nemzet közösségéből. Kérem tehát a honvédelmi miniszter urat, hogy a törvényjavas. ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. latnak ezt a hiányosságát, ha van hozzá valami lehetőség, méltóztassék reparálni, mert ez a megbecsülésnek a legelső, a legfontosabb és a leglényegesebb kritériuma. De a világháború katonái más téren is súlyos .sérelmeket szenvednek, nevezetesen a névmagyarosítással kapcsolatban. Az, hogy valakinek magyar neve van, azt mutatja, hogy az illető magyar — legalábbis külsőleg. Hát azt az embert, aki egyébként is magyar állampolgár, aki már egyébként ist mutatott egy pluszt a megbízhatóság szempontjából, aki ellen semmi kifogás nincs, — ezt aláhúzottan hangsúlyozom, mert az, aki ellen a rendőrségnek, a bíróságnak kifogása van, akit elvetemült embernek tartanak, ne igyekezzék a külsőségekben magyarságával tüntetni — ne utasítsák el névmagyarosítási kérelmével. Itt ne legyen különbség téve magyar és magyar ember között, iitt csak azt nézzük, hogy ibeosületesen harcolt és jelenleg tisztességes, nem kifogásolható. Ha ezeket a kritériumokat felmutatja, minden további nélkül, legelső óhajára meg kell neki adni a magyar nevet. Az erkölcsi megbecsülésnek még egy kívánalmát vagyok bátor hangoztatni. Talán jelentéktelennek látszik, de az erkölcsi megbecsülésnél sohasem tudhatja az ember, mik is azok a jelentéktelen megnyilvánulások, amelyek nagy lelki hatásokat váltanak ki. A temetkezés, ahol az ember bevégzi földi pályáját, ma pénzbe kerül, a temetkezési helyért fizetni kell. Felvetem a gondolatot és arra kérem a honvédelmi miniszter urat. méltóztassék befolyását abban az irányban is érvényesíteni, hogy a szegény tűzharcos, aki hazájáért szívesen odadobta életét, és csak a véletlenen, a jó magyar Isten kifürkészhetetlen akaratán múlott, hogy ittmaradt az élők sorában, aki tehát ezért a széip, nagy magyar földért vérzett és harcolt, legalább egy talpalatnyi földet kapjon ettől a magyar hazától, ahol az ő csontjai elporladhatnak, ahol az ő csontjai elvegyülhetnek a magyar földdel, ahol ő részévé lehet ennek a szent, áldott, hazai rögnek és ne kelljen érte fizetni. Ez ismét egy nem nagyon sokba kerülő áldozat lenne, de az erkölcsi jelentősége azt hiszem. nagy volna. A magam részéről is csatlakozom azokhoz az igen t. képviselőtársaimhoz, akik feltétlenül kívánatosnak tartják a rokkanttörvény módosítását. E tekintetben nincs közöttünk különbség és tényleg a Ház minden oldaláról mindenki ezt hangoztatja. Méltóztassanak ehhez a kérdéshez hozzányúlni és én meg vagyok győződve arról, hogy a honvédelmi miniszter úr, aki maga is olya

n nagy lendülettel vett részt a világháborúban, talán a pénzügyminiszter urat .is le fogja tudni győzni. A rokkanttörvénynek nemcsak pénzügyi vonatkozásai helytelenek, hanem van egy másik súlyos hibája is. Sokszor felvetik jobbról is, a balról is, hogy a rokkantság megállapítását vegyék revízió alá. Lehetetlenség, hogy azt, ki 1932 januárjáig nem jelentette be idevonatkozó igényét, nem ismerik el rokkantnak. Közvetlenül a háború után a rokkant el bírta viselni rokkantságát, fiatalabb volt, dolgozott, nem is tartott igényt segítségre, gondolta magában, kapják meg a rokkantdíjat azok, akik semmit sem tudnak dolgozni, akik jobban rá vannak szorulva. Az idő azonban múlt: az ember lát megöregedett, közben elszegényedett embereket, akik ezelőtt 5—6—8 évvel még jómódú emberek voltak, tehát nem tartottak igényt a hadirokkant díjra, közben azonban el-