Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-251
390 Az országgyűlés képviselőházának 251. szem magamban a kérdést erre vonatkozólag, arra a meggyőződésre jutok, hogy nagy szakadék van a nép és az intelligencia között. Ezt a szakadékot éppen ezeken a kereteken belül lehetne a legkönnyebben megszűntetni, mert a bajtársiasság érzése ma is egyformán megvan a legkisebb és a legmagasabb rangú tűzharcos között. Hallottam szembeállítani a fiatalság igényeit is a tűzharcosok igényeivel. Azt hiszem, nem akadhat a mai fiatalok közül senki, — és ha akadna, az nagyon szomorú lenne — aki a tűzharcosokkal szemben, fiatalsága jogán, bármi előnyt is vindikálna magának. Nekünk a fiatalságról gondoskodnunk kell. viszont a fiatalság megbecsüléssel, tisztelettel tartozik azokkal az öregekkel szemben, akik már bebizonyították önfeláldozásukat 'hazájukkal szemben. Legyen szabad most a törvényjavaslatnak egy hibájára rámutatnom. amfdy mindjárt a törvényjavaslat első soraiban jelentkezik. A törvényjavaslat címe: »Törvényjavaslat az 1314/1918. évi világháború tűzharcosainak támogatásáról«. Túlságosain hivalkodó kifejezésnek találom ezt' a »támogatást« szót, Támogatás ugyanis kevés van ebben a törvényjavaslatban, de van benne más 1 : a magyar nemzet megbecsülése van éhben a törvényjavaslatban.. Ennélfogva helyesnek tartanám, iha a törvényjavaslat címét úgy módosítanék, hogy:^ »Törvényjavaslat a tűzharcosok ímegbeosülésiéiről«. E szó sokkal jobban fejezi ki azt, amit e javaslat céloz.. Tisztában vagyunk azzal hogy nem nyújtjuk mindazt a támogatást, amiit nyujtanunik kellene. Mert kit támogatunk? Csak keveseket támogatunk. De mit csinálunk? Megbecsüljük őket. A javaslat akar támogatni, ha nem is fejti ki teljes .mértékben ezt a támogatást, de feltétlenül kifejezésre juttatja a megbecsülést. Azt hiszem, helyes volna ebben az értelemben átsizövegezni a icíjmet, hogy ha smajd hosszú idő után fellapozzák a törvénykönyvet és utódaink olvassák ennek: n törvényjavaslatnak a óimét, akkor hadd érezzék a szívükben azt, amit a támogatás szó iiem^tud kiváltani belőlük: a bála, az elismerés szerény .szóval való kifejezését, (vitéz Martsekényi Imre-* Hej, ha mindig így összedugnánk a fejünket, milyen szép dolgokat tudnánk csir náini!) Abban a reményben vagyok, hogy amit t. képviselőtársam most mondott, meg is fog valósulni. A magyar nemzet olyan súlyos külpolitikai helyzetben van, olyan súlyos belpolitikai ép igázdasági krízis hatása alatt áll, hogy azoknak a lelkében, akik itt ebben a képviselőházban vannak és magukat népképviselőknek nevezik, neim is lehet imás vágy, mint keresni azt a közös utat, amelyen a közös cél érdekében előrehaladhatunk. E törvényjavaslat egy lépés ezen az úton és azért isimét csak köszönetet mondok ezért a javaslatért. Ha omégis teszek egy-két kifogást, annak különös jelentősége csak anynyihan van,'hogy nem tudunk bár minden kéirdésit megoldani, de a figyelmet mégis fel kell hívni, az egyes hibákra. Azt hiszem, hogy a Károly-csapatkercszt, mint jogcím, ma 18—20 év után valahogyan túlhaladott. Hallottunk itt képviselőtársainktól különböző eseteket, így például hallottunk azokról, akik hadifogságba estek. Azok, akik hadifogságba estek, ha mindjárt az első napon is kerültek hadifogságba, talán többet szenvedtek, mint mi, akik ott voltunk a fronton. A Károly-csaPatkeresztet az kapta meg, ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. aki fegyverrel a kezében harcolt. De a veszedelmet nem az a fegyver jelentette, amely a tűzharcos katona kezében volt, hanem az a fegyver, amellyel őrá lőttek. Már pedig például az orvosra is lőttek, akinek nem volt fegyver a kezében, de közvetlenül ott a front mögött operált és nem hagyta ott a betegét akkor, amikor körülötte össze-vissza hullámzott a front. Vájjon azok a vasutasok, akik az utolsó pillanatig a front legelső vonalán dolgoztak és nem hagyták ott a munkájukat azért, hogy elősegítsék a közös cél elérését, nem voltak-e életveszélyben? (Gr. TakáchTolvay József: Nem evakuáltak!) Ebből azt látjuk, hogy ez a jogcím nem felel meg a törvényjavaslat céljának. Ismétlem, nem az a fegyver volt a veszély, amely a katona kezében volt, hanem az a fegyver, amely vele szemben elsült és amelyből a golyót feléje irányították. Azt kell elbírálni, hogy az illető milyen halálveszélyben volt, hős volt-e, önfeláldozó volt-e, kitartó volt-e. Elhangzott itt a tegnapi nap folyamán egyik képviselőtársam részéről egy nagyon igaztalan kritika, amelyet magam nem hallottam, de amikor az újságban olvastam, valóban meglepett, hogy a magyar képviselőházban elhangozhassák ilyen bírálat a magyar tisztikarról. (Gr. TakáchTolvay József: Szomorú!) T. Ház! A háborúban én is tiszt voltam és nem éreztem lelkemben mást a közkatonákkal szemben, mint azt a nagy, fokozott felelősségérzést, hogy azokról, amennyire telik és hatalmam adta, gondoskodjam és szeretettel legyek hozzájuk. Én azt hiszem, a magyar tisztek mind ilyenek voltak, (Ügy van! Ügy van! — Gr. Takách-Tolvay József: Mind ilyen volt!) mert ha nem lettek volna ilyenek, akkor nem tartott volna négy évig a világháború. Egy cspatot nem lehet csak fegyelemmel összetartani. Ez sikerülhet békében, de nem sikerül háborúban, mert ha lelki kötelék nem tartja össze a parancsnokot, a tekintély hordozót a csapattal, akkor az első puskalövésnél szétszalad a csapat. Az önfeláldozásra, nem lehet tisztán a megijesztés, a fegyelem eszközeivel rábírni az embereket; csak az. igazi lelki kötelékek, amelyek a szeretet érzésén alapulnak^ alkalmasak arra, hogy a katonaságot, egy csapatot veszélyben összetartsanak. Ennek a kötelességének a magyar tiszt megfelelt és éppen azért felelt meg a magyar közkatona is a kötelességének, mert ez a lelki kapocs megvolt a háborúban. Én azt szeretném, amit már az előbb mondtam, hogy ez a lelki kapocs legyen meg a békében is, mert ma is vannak tisztek és vannak közkatonák. Ma a közkatona a magyar nép s a tiszt a magyar intelligencia. T. Ház! Nekünk nincs: okunk arra, hcigy akár a magyar közlegényt, akár a magyar tisztet bíráljuk, mert a magyar hadseregről csak az elismerés hangján lehet nyilatkozni, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) még 20, r vagy 22 év után is, tmár majdnem történelmi távlatból. Azt kívánóim a magyar nemzetnek, hogy mindig ilyen hős hadserege legyen, mint amilyen a világiháborúban volt, de azt is kívánom, hogy jobb vezetői legyenek, mint amilyenek: voltak a világháborúban. Mert hogy a határokat nem védte .meg a imíagyar katona 1918-ban, annak nem a magyar katona volt az cka, hanem azok a politikusok és azok a vezető katonák, (Ügy van! Ügy van!) akik nem tudták megállapítani azt, hogy ameddig lehet elmenni és? hol van az
