Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-251

384 Az országgyűlés képviselőházának £51. ülése 1937 november 11-én, csütörtökön. rét. Tartozom ezzel nekik azért, mert nag-yon sokan vannak köztük, akik korábban, mint három hónap jutottak fogságba, és így nem tar-. tozhatnak a Károly-csapatkereszt tulajdonosai közé, mivel pedig ezt nem szerezhették meg, elesnek azoktól az enyhe kedvezményektől, amelyeket a frontharcosoknak megadnak. De felszólalok azért is, mert hozzá akarok járulni néhány adattal ahhoz, amit már t. képviselőtársaim is elmondottak és adataimmal meg akarom erősíteni azt, hogy ezek az emberek is megérdemelnék ezeket a kedvezményeket. T. Ház! A frontraérkezés első percében éppen úgy meg lehetett halni, mint az utolsóban, az első attaknál éppen úgy meg lehetett sebesülni, mint mondjuk, három év múlva. A tűzkeresztség alkalmával éppen úgy ott lehetett maradni a csatatéren, éppen úgy felszedhették az embert az ellenséges szanitécek, éppen úgy ellenséges kórházba kerülhetett és onnan hadifogságba, mint későbben. Furcsa tehát, hogy azok, akik ilyen módon kerültek fogságba, nem számíthatnak a Károly-csapatkeresztre, csak azért, mert három hónapot nem töltöttek a fronton. Nem tartozom azok közé, akiknek nincs meg a Károly-csapatkeresztjük, mert hiszen Przemysl kiéheztetett várában legfelsőbb parancsra kerültem hadifogságba. De azokkal a hadifogoly-bajtársaimmal, akikkel fogságba kerültem, egy pillanatig sem éreztük magunkat mint Przemysl hadifoglyai egy jottányival sem különbeknek azoknál a hadifoglyoknál, akik előbb vagy utóbb kerültek hadifogságba és ették velünk együtt a hadifogság keserű kenyerét, noha az első időkben megkülönböztetett tisztelettel bántak velünk a fogságban és kardosán járhattunk azokban a városokban, amelyeket részünkre kijelöltek. A magyar frontharcos nem adta meg magát, hanem fogságba került. Fogságba került akkor, amikor már céltalan volt a küzdés, aimikor teljesen körül volt zárva, amikor már nem lehetett semmit sem tennie megszabadulására és amikor már nem tudott visszamenni saját csapataihoz. De akkor is legtöbbször megvárta fellebbvalójának parancsát. Ezekkel a magyar katonákkal bizony nagyon sokszor pazaroltak, az utolsó percig való kitartás nagyon sokszor talán hiábavaló volt, de azért kitartottak, mert kötelességük így parancsolta. Egyik nagy tudósunk, Nopcsa báró, aki kalandos természetű ember is volt, egyik írásában azt mondotta, hogy »a magyar katona Ausztria arcvonalainak saját testével volt örök foltozója«. Ez igaz is: hány derék magyar ember terült egy-egy áttörés alkalmával fogságba! Sokszor alighogy megérkezett, a marsch-bataillont, a menetzászlóaljat vagy a menetszázadot a kivagonirozás után rögtön bekommandirozták egy olyan lyukba, amelyet egy talán kevésbbé lelkiismeretes csapat feladott, vagy pedig egy olyan helyre küldték, amelyet áruló idegen csapattestek adtak fel. Kérdem: tehetnek ezek arról, hogy mindjárt a frontra kerülésük után fogságba kerültek? De voltak más esetek is. Találkoztam a hadifogságban egy öreg népfelkelő csapat tisztjeivel, amely csapatot hadtápszolgálatra állítottak össze. Alig voltak kiképezve, amikor egy ilyen áttörés alkalmával azért, mert szükség volt rájuk, belökték őket egy ilyen lyukba, résbe, pedig még katonaruhájuk sem volt, civilben voltak, civil kalapban s madzagon lógó Werndl-puskával voltak felszerelve; csak a lőszer volt náluk modern: a Mannlicherpatron, amelyet azonban abszolúte nem használhattak. Bűnhödhetnek-e ezek az emberek most azért, mert egypár óráig voltak a fronton, amikor ennek a pár órának a gyümölcse volt később sok-sok évig tartó hadifogság, amelynek szenvedései folytán sokkal kevesebben kerültek haza és sokkal többen haltak hősi halált, mintha talán három hónapig a fronton lettek volna. Nem akarom a frontszolgálatot lekicsinyelni, nem akarom azt állítani, hogy nem volt sokszor egyenértékű a pokollal, de azt sem szabad senkinek hinnie, hogy a sok szenvedéssel járó hadifogság a háború tartamára való életbiztosítás lett volna. Nem találtam erre vonatkozó statisztikai adatokat, de állítom, hogy a hadifogságban nagyon nagy számban haltak meg az emberek, nagyon kevesen jöttek haza és sokkal nagyobb veszteségeik voltak a hadifogságban szenvedőknek, mint talán azoknak, akik a fronton voltak. De minden szenvedésnél nagyobb volt a lelki szenvedés! Hiszen 7—8000 kilométer távolságra kellett lenniök a hozzátartozóiktól, a feleségtől, a gyermekektől, sokszor evekig minden hír nélkül, főleg azoknak, akik olyan vidékekről származtak és voltak hadifogságban, amelyeket az oláh vagy az orosz betörés végigstráfolt. Ezek minden levéltől és segítségtől évekig elzárva voltak kénytelenek szenvedni és várni a bizonytalan békét, amikor annak még az eljövetele is olyan messze ködben látszott előttünk, hogy nem is számíthattunk rá és ezek abban a tudatban éltek, hogy a legkisebb baj vagy betegség esetleg halállal fog végződni és Szibéria vagy Turkesztán steppelnek porával fog poraik összekeveredni. Ügy gondolom, hogy ezek a szenvedések a hadifoglyoknak nemcsak testi, hanem lelki állapotát is annyira megviselték, hogy állíthatom, alig van a volt hadifoglyok között olyan, — akár tiszt, akár legénységi állományú — aki nem lett volna törődött, amikor hazakerült. A fronton legalább voltak csendesebb napok és hónapok, volt egy kis szabadság is vagy legalább reménység a szabadságra; volt reménység arra, hogy valamikor káderszolgálatra kerül az ember; és még a sebesülés tudata is — ha a sebesülés nem járt nyomoréksággal — bizonyos jó érzéssel töltött el, mert azt gondolta, hogy legalább egy ideig szerettei körében lehet. A hadifogoly viszont a fogságbaesés pillanatától fogva olyan lelkiállapotban volt, amelytől a fogság végéig nem tudott megszabadulni. Kerülhetett-e volna a fronton levő katona veszedelmesebb helyre annál a hadifogolynál, akit a sors olyan halálláger kapujához vezetett, amelyre nyugodtan rá lehetett volna írni Dante mondását: Itt tegyetek 1© minden reményről, innen nincs visszatérés. Azok az emberek, akik oda bekerültek, onnan nem kerültek ki többé s ha meghaltak, mert a fagyos szibériai földbe nem tudták őket eltemetni, annak az óriási kazalnak a tetejére kerültek, amelyet elégettek, amikor kitavaszodott, mert nem tudtak velük egyebet tenni. Vagy kerülhetett-e veszedelmesebb helyre a fronton valaki, annál a hadifogolynál, aki a Murman-vasút borzalmas építkezéseihez került, ahhoz a mocsarakra és tundrákra épített vasúthoz, amelynek minden egyes talpfája talán egy-egy hadifogoly fej fája. Onnan szintén nem volt visszatérés, mert iaki onnan egyszer visszatért, csak félig feloszlott állapotban tért vissza, cingásan, megbetegedve és olyan álla-