Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-250
Az országgyűlés képviselőházának 250. cos javaslattal. Éppen azért én ezt a javaslatot el nem fogadhatom, az ellen szólalok fel és csak csodálkozni tudok azon,, hogy amikor a felszólaló t. képviselőtársaim egymás után a kifogásoknak egész halmazát adják elő, — a miniszter úr asztalán talán már száz meg száz ilyen kifogás van összeírva — mégis mindnyájan azt mondják, hogy bizalomból elfogadják ezt a javaslatot. Le kellene már szoknunk arról, hogy a jószándékot nézzük mindig. Nézzük azt, hogy tényleg mi történik és milyen az a törvény. Reménykedésből és bizalomból — hogy majd így,, majd úgy lesz — s^ha nem foguiiJt jó törvényeket alkotni; a törvények akkor jók, ha rendelkezéseikkel tényleg kielégítik azokat a kívánságokat, amelyeket hangoztatunk. Ez a javaslat az én legbensőbb meggyőződésem szerint nem m as, mint elhárítása, elkenése annaJs a kötelezettségnek, amivel az állam, a iiaza tartozik a frontot járt katonáK iránt. Igaz, hogy amikor kimentünk a frontra, nem kéroeztük azt, Jaogy mit kapunk; nem kérdeztük^ mert mentünis lelkesedésből, hazaszeretetből és kötelessegérzetböl. mert a parancsot teljesíteni akartuk, de a katonáknak ez a nagylelkűsége és önfeláldozása nem jogosítja mosx fel az államot arra, hogy teljesen elzárkózzék, hogy szűkmarkú és kicsinyes legyen és a non possumus álláspontjára helyezkedjék. Amilyen áldozatkészek voltak a katonák akkor, olyan áldozatkész legyen most velük szemben az állam. Az volna az erkölcsi igazság, hogy azokkal a katonákkal szemben, akik egészségükéi áldozták, akik családjukat, vagyonukat és mindent otthagytak, elmenve az önfeláldozásnak és hősiességnek legmesszebbmenő határáig, most az állam vagy a miniszter úr szintén a lehető legmesszebb határig menjen el az áldozatkészségben. Ez. a javaslat nem ad semmit ebből a szempontból, ez a javaslat éppen olyan félintézkedés, mint amilyen volt ennek a törvényhozás nak eddig minden intézkedése. Egész tragédiája a nemzetnek, hogy a mai korban csupa félintézkedéssel akarjuk rendbehozni az ország dolgát, (Meskó Rudolf: Akkor semmit sem kellett volna csiálni?) Arra voltam bátor rámutatni, hogv ne mindig csak a jószándékot és igyekezetet nézzük, hanem csináljuk meg jól és rendesen a szabályokat és használjuk fel a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, (vitéz Kő József: Valóságokat!) mert lehetőségek vannaK és mindjárt rá fogok mutatni, hogy milyen lehetőségek vannak. T. Ház! Elsősorban ellene vagyok a javaslatnak azért, mert nem gondoskodik a tűzharcosok gyermekeiről, (vitéz Kő József: Dehogynem!) Egy intézkedése van, az, ihogy tandíjmentességben részesül, (Gr. Takách-Tolvay József: És a munkaalkalmaknál!) A második az, hogy a munkaképtelen apa helyett a gyermeK odaléphet. De általánosítani kellett volna, mert vegyük figyelembe, hogy nekünk, akik kimentünk 1914-ben a harctérre s akik, mondjuk, húszévesek voltunk és ma már 45 éves emberek vagyunk, ma nem a mi sorsunk, hanem a gyermekeink sorsa a fontos. Ezt kellene tehát a törvényjavaslatban biztosítani, ez volna az állami érdek s ez volna az egész társadalom s az egész gazdasági élet fejlődésének érdeke, hogj' a fiatalságot lehetőleg előrenyomjuk. Ha tehát nekem, mint frontharcosnak, biztosítanak egy jogot 45 éves koromig, nekem jogom legyen ezen a címen a gyermekemet a magam helyére ülése 1937 november 10-én, szerdán. 333 I állítanom, tehát azt a jogot, amelyet én, mint | frontharcos érvényesíthetek az állás megszer! zésénél, megkaphassa az ón fiam is, legalábo egy. Nem lett volna szabad kihagyni a gyermekeket ebből a javaslatból, mert ismétlem, nekünk már nem az a fontos, hogy mi megéljünk, a mi életünk úgyis el van már rontva, hanem az a fontos, hogy a mi gyermekeink, akik utánunk jönnek, tudjanak elhelyezkedni, azoknak legyen életlehetőségük. Ez nem jelentett volna többkiadást, azonban ez is egy lehetőség és még sincs benne a javaslatban. Nem jelentett volna pénzügyi megterhelést sem és sokkal jobban megnyugtatta volna azokat a tűzharcosokat, akik ebben a javaslatban érintve vannak; mert végre az a 300—400—500—1000 állás, amely van az országban, nem elégítheti ki azt az 500.000 tűzharcost, de legalább a gyermekeik részére lett volna valami lehetőség, valami, ami biztos. A javaslat egyáltalán semmiféle pénzügyi rendelkezést nem tartalmaz. Abszolúte semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a jelenleg fennálló rokkantadót 25% -kai felemeljük. Semmi akadálya nem lett volna ennek. Fejenként jelentett volna országos átlagban 50—60 fillért Ezzel szemben a bevétel jelentett volna az államnak 4 millió pengőt, mert a rokkantadó jelenleg 16 millióban van előirányozva a költségvetésben. Ebből a 4 millió pengő bevételi többletből igenis, lehetett volna biztosítani a tűzharcosok részére olyan összegeket, olyan lehetőségeket, amelyek őket kellőkép honorálták volna. Ismételten visszatérek arra, hogy amikor I a harctérre mentünk, nem kérdeztük, hogy mit i kapunk, de most az a katonayiselt, akinek reumája van és nem tud dolgozni, az a 60 éves ember künn áll az utcán és azt kérdezi: Ki fog engem meggyógyítani, miből fogok megélni? Ugyanezt kérdezi az, akinek gyomorbaja, szívoaja van és aki nem tudom, mi mindent szenvedett ott végig a harctéren. Ezek mind tönkrement emberek, ezek mind kérdezik: mi lesz velünk? Akkor nem kérdezték, most kérdezik. Erre lehetett volna választ adni akkor, ha — mint említettem — a rokkantadót 25%-kai felemelik. Ez nem jelentett volna semmi terhet. Ehhez a pénzügyminiszter úrnak is hozzá kellett volna járulnia és hozzá is járult volna, ha ezt a gondolatot előtte felemlítették volna. (Dulin Jenő: Adófelemeléshez szívesen hozzájárul!) Ismétlem, a rokkantadó terhe fejenként átlagban 2.50 pengő. Ha ezt 25%-kai felemeltük volna, lett volna körülbelül 3 pengő. Ezt nem érezte volna meg senki sem. Leveleket tudok mutatni, amelyekben maguk a frontharcosok, maguk a rokkantak, maguk a Károly-csapatkeresztesek írják: tessék nekünk valamivel felemelni a rokkantadót, szívesen járulunk hozzá, hogy azután 55—60 éves korunkban biztosítsanak nekünk elhelyezést, biztosítsanak nekünk valami nyugdíjat, biztóI sítsanak nekünk valami biztos anyagi alapot, j hogy ne kerüljünk az utcára. Ezzel a kérdés ! nagyon egyszerűen megoldható lett volna. A j rokkantadónak ezt a bevételi többletét a tűzharcosok helyett az állam befizethetné # a Mezőgazdasági Biztosító Intézetbe, az Oti.-ba és a Mabi.-ba és azután ott a tagok bizonyos idő után, amikor megrokkannak vagy amikor elérik a korhatárt, legalább a járadékot megkapták volna. Ez egyszerű elszámolás, egyszerű lebonyolítás lett volna, az államnak sem jelentett volna semmi más külön terhet, csak ezt az összeget kellett volna oda befizetnie.
