Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-248

Az országgyűlés képviselőházának 2U8. Meg- vagyok arról győződve, "hogy ha a vitézségi érmeseknek lett volna egyesületük és ők rs felvonultak volna a honvédelmi miniszter úrhoz, a belügyminiszter úrhoz, ha kivált volna közülük is egy pár rendbontó, aki az utcán fokossal vagy pedig mankóval verte volna a többieket, akkora vitézségi érmek pótdíjának kérdését már régen elintézték volna, mert ennek még erkölcsi alapja is volt. De — sajnos — nem vonultak fel, a mankóikat nem mutogatták és ha mutogatták, akkor csak nemzeti ünnepségeken, szépen, tiszteletreméltóan viselkedtek és ennélfogva nem történt velük semmi. Miért? Nekem egyszer szerencsém volt Magyarország egyik államférfiával beszélni, aki tőlem akkor egy interpelláció el nem mondásat kérte, azaz megkért, hogy az interpellációmat halasszam el. (Czirják Antal: Megveszfcfiffßtes?) Megvesztegetés? Majd megmondom, hogy miről volt szó. Tényleg azt mondottam, hogy majd a következő héten mondom el az interpellációmat. Azt kérdeztem akkor az illető államférfitól, hogy bizonyos társadalmi réteg —megmondom ezt is: az iparososztály — miért részesül hátrányban, sajnos, miért csak hátrányt kap? Erre azt kérdezte tőlem az illető államférfi: »Mondd, láttál te már valaha áradó folyót?« Azt mondottam, hogy igen. amire ő ismét azt kérdezte: »Mondd csak, hol építik a gátakat? Ügy-e ott, ahol a nyomás a legnagyobb?« Azt feleltem, hogy igen. »No látod — mondotta erre ő — az iparosoknál, a kisiparosságnál nem nagy a nyomás, nekünk ott kell elsősorban teljesíteni a követeléseket, ahol a nyomás a legnagyobb.« A frontharcosok, a vitézek, a vitézségi érmesek szerénységet tanultak a harctéren: megtanulták, hogy az emberi élet megmaradása is érték; megtanulták a J egy elmet is, megtanulták a rendet is; az ő részükről nincsen nyomás: nekik tehát nem is adnak semmit. Ha ők is vagy közülük csak kevesen is rendbontó elemek, felelőtlen elemek lettek volna és a mankót kivitték volna az utcára, hej, régen azt mondotta volna a pénzügyminiszter úr, hogy.« (Derültség és mozgás a jobboldalon. — Gr. Takáeh-Tolvay József: Igaz! Boldogult Vass miniszter mondotta nekem.) Igaz? Azt mondotta volna a pénzügyminiszter úr. gyerünk csak azokkal a vitézségi érempótdíjakkal! Minthogy azonban ezek hallgattak, minthogy ezek csendben voltak, minthogy ezek sem fokost, sem mankót nem mutogattak, azt mondották rájuk, hogy ez elhanyagolható elem, erre nincsen pénz, inkább adjuk a pénzt azoknak, akik randalíroznak, hátha nem fognak többé randalírozni Méltóztassanalk megengedni, hogy még egy másik kérdéssel foglalkozzam, azzal a kérdéssel, ^ amellyel Somogyváry t. képviselőtársam is foglalkozott s amelyet már előhoztam a bízottságban is. Akkor a miniszter úr arra hivatkozott, hogy ezt a kérdést bizonyos tekintetekben már régebben elintézték. Én azt indítványoztanL hogy a földhözjuttatott tűzharcosok és hadiözvegyek, amennyiben a múltban fizetési kötelezettségeiket pontosan teljesítetteik vagv hátralékaikat egy éven belül renTlezik, a föld árából 25% kedvezményben részesüljenek. Nem olyan borzasztó dolog: az állam sem fizette ki a megváltott földek értékének 25%-át, tehát még erkölcsileg is alá van támasztva, hogy amiért ő nem adott pénzt, azért ő se kérjen pénzt és viszont, így legalább a frontharcos földmíveslakosság valami előnyben részesülne azokkal szemben, akik a maguk KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. illése .1937 november 5-én, pénteken. 285 katonai kötelezettségeiket, talán saját hibájukon kívül nem teljesítették. T. Képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy befejezésül két kérdéssel foglalkozzam. Az egyik a frontharcoskérdés jelentősége az ország életében, a másik pedig az ezredvacsorák jelentősége. (Halljuk! Halljuk!) A frontharcosok jelentősége az ország közéletében eddig — sajnos — nagyon kevés volt. Azt, aki frontharcos volt, tulajdonképpen most ez a törvényjavaslat részesíti először különös elbánásban, amikor úgy rendelkezik, hogy a virilisek adójánál a frontharcosok adóját is kétszeresen kell számítani. Végre ez az első lépés, de az, hogy ezek az emberek, akik a községeik életében a nyugalmat, a higgadtságot képviselték, valami különleges helyzetbe jutottak volna a közületek életében, eddig nem következett be. En az ország-megnyugvása, nyugalma szempontjából nem tartom ezt helyesnek és végtelenül örülnék, ha megszűnnék felfogás, vagy ahogy most szokták mondani : az a világfelfogás, eszmeáramlat, (Bródy Ernő: Mentalitás!) az a mentalitás, amely most van, hogy aki a 45-ik életévét betöltötte, az aggastyán, az rokkant, az lehetőiéig vonuljon félre, lehetőleg ne szerepeljen a közéletben, adja át a helyét a lelkes ifjúságnak és hogy az a lelkes ifjúság, amelyik a mi időnkben, amikor mi voltunk a harctéren, vagy rajparancsnok, vagy szakaszparancsnok volt, vagy ha már nagyon jól ment a sorunk, aíkkor felvittük egészen a századparancsnokságig, mondom, cXZ '£12* ifjúság niost egyszerre mind ezredes és tábornok akar lenni és az egész országot be akarja sorozni közlegénynek. Ennek a mentalitásnak is egyszer vége kell hogy szakadjon. Egyszer már ezzel a mentalitással is bátran szembe kell szállni. Amint a beszédem elején mondottam, követelem a frontharcosok megbecsülését és tiszteletét, követelem azt, hogy az ifjúság ebben neveltessék az iskolákban és az egyetemekeni, hogy becsülje meg azokat, akik a harctéren a haza iránt teljesítették a kötelességüket és hogy legyen vége egyszer annak a világnak, amikor itt nálunk a 48—50—55 esztendőt úgy tekintik, mint valami mammutkort vagy öreg aggastyánok korát. Valamelyik nap hallottam egyik t. képviselőtársamtól, hogy arról panaszkodott, hogy az emberi korhatár a vitaminok felfedezése és az orvosi tudomány előrehaladása következtében meghosszabbodott. Hát mit méltóztatnak parancsolni, azt, hogy az 50-ik év elmúltával jöjjön az országra egy jótékony pestis és mindenki, aki 50-ik életévét betöltötte, egyszerre dögöljön meg? Talán ennek kellene megtörténni? (Propper Sándor: Van egy indián törzs, ahol a fiatalok megeszik az öregeket!) Nem indián törzs, t. képviselőtársam, hanem a déltengeri szigeteken történik, amint Pikier könyvében benne van, hogy a fiatalok megeszik az öregeket. Mindig csodálkoztam, hogy azokat a szívóshúsú öregeket miért eszik meg. Most már tudom: hogy az exisztenciájukban vagy az előrehaladásukban ne gátolják őket, azért eszik meg az öregeket. Nem szembeállítása az idősebb korosztályoknak a fiatalokkal az, ha a Házban erről a kérdésről beszélünk, hanem igenis az étvágyat méltóztassék egy kicsit csökkenteni, ne pedig állandóan udvarolni azoknak, akik a nemzet ezen ügyeinek a vitelére olyan szörnyű nagy étvággyal egyedül, kiváltságosán és ki-. 43