Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-247

Az országgyűlés képviselőházának 2U7. ülése 1937 november k-én

} csütörtökön. 261 talanságokat ki kell küszöbölni. Éppen Árvátfalvi Nagy István igen t. képviselőtársam fog azokra a roppant szenvedélyes vitákra emlékezni, amelyek köztem és az illetékes úr között annakidején a szó szoros értelmében lezajlottak. En voltam az, aki az igazságtalanságok kiküszöbölését állandóan sürgettem, beismerem, igen élesen, de éppen a hősök érdekében s a panaszok jogossága tudatában követeltem a megfelelő intézkedéseket úgy a túloldal, mint az illetékes urak részéről. Egy példával próbálom megvilágítani, hogy a szövetségekben hibáknak kell lenniök. Sajnálom, hogy kiment Takáeh-Tolvay elnök úr. (Gr. Takáeh-Tolvay József: Itt vagyok.) örömmel látom, hogy vissza méltóztatott jönni. Én múltkor jelen voltam egy vidéki frontharcosszövetségi gyűlésen. Ezen a gyűlésen egy nagyon melegszívű és hallatlan népszerűségnek örvendő tábornokunk elnökölt, aki megemlítette, hogy nem látja kellőkép kielégítve a falusiak érdekeit a javaslatban. Mi történt 1 Az történt, hogy ennek a melegszívű tábornoknak le kellett mondania az elnökségről. (Gr. Takáeh-Tolvay József: Tévedés!) Egy vezetőtisztnek, egy ezredesnek, egy vitéznek szintén le kellett mondania, mert olyan bátor volt, hogy engem meghívott erre a frontharcosgyűlésre, ahol semmi más r nem történt, mint az, hogy igaz, meleg 'bajtársias szellemben való felszólalások hangzottak el és valóságos apoteózisa történt éppen a honvédelmi miniszter úrnak. (Müller Antal; A frontharcosgyűlésekre nem lehet a politikát belevinni! — Farkas István: De mégis politizálnak!) Én nem mint politikus voltam ott, hanem kizárólag ebben a kérdésben foglaltam állást és tettein említést arról, hogy milyen megnyugtatóvá lehetne tenni ezt a javaslatot, mégis ilyen intézkedések történtek, amelyeket én igazán nem veszek jónéven a Frontharcos Szövetség elnökétől sem és pedig azért nem, mert nem látszik kellőkép megvédve lenni annak az elnök úrnak és vezetőtisztnek a működése és személye. (Gr. Takáeh-Tolvay József: Erős tévedés!) Koppant örülök neki, hogy így méltóztatik nyilatkozni, (vitéz Árvátfalvi Nagy István: Akkor kár beszélni róla!) Takáeh-Tolvay országos elnök úr mint képviselő is tegnap meleghangú, értékes beszédben szólott a frontharcos-törvény érdekében. Egy-két megállapítását azonban legyen szabad kijavítanom. A Frontharcos Szövetség kétségkívül azzal a nívóval, azzal a tekintélylyel képviseli a magyar frontharcosokat, amilyent azok meg is érdemelnek. Ezt én már múltkor, a honvédelmi tárca keretében történt beszédem során elmondottam, azonban azt a kijelentését az igen t. képviselőtársamnak, hogy a Frontharcos Szövetség törte át a közöny sziklafalát, bátor vagyok kijavítani. A közöny sziklafalát az az érdeklődés törte át, amely azt hiszem, valamennyi képviselőtársam lelkében ott van és ha még precízebben akarom megállapítani a tényeket, akkor azt mondom, hogy ezt a közönyt, Istennek hála, a miniszter úr törte át, aki hivatalbalépése első percétől kezdve foglalkozik ezzel a kérdéssel. (Gr. Takáeh-Tolvay József: Aláírom minden szavát, amit a miniszter úrra vonatkozóan méltóztatott mondani! Éljen Rőder honvédelmi miniszter úr! — Élénk éljenzés.) Nagyon köszönöm t. képviselőtársamnak a faluról mondott meleg nyilatkozatát, azonban megállapítom azt is, hogy ez a 14. §, amelyet utólag iktattak a javaslatba, nem elégíti ki a falut. Az az 5—10 pengő adóbonifikáció, amit előír a törvény, tehát jelen esetben a tűzharcosoknál a 10, illetőleg 5%, vajmi kevés egy ilyen nagy elismeréskomplexus mellett, mint amilyen elismerést megérdemelnek a mi hőseink. Az agg és munkaképtelen tűzharcosok menhelye nagyon szép gondolat, azonban megfontolandónak tartom ezt a kérdést. Aki ismeri a hadirokkantmenhely elnéptelenedését» az azt fogja mondani, hogy nekünk nem az aggok menhelyének létesítéséről kellene beszélnünk, hanem azok intézményes megsegítéséről, a családban kellene hagyni a tűzharcost és ott kellene gondoskodni róla kertes házakkal, egykétholdas kis tűzharcosbirtokokkaL amikor azután elősegíthetjük, hogy épületet, egy kis családi házat emelhessen magának. Ezt a témát befejezem. Egyébként méltóztassék meggyőződve lenni, mind a két elnök úr, hogy mi a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel tekintettük s tekintjük az önök (működését és kívánjuk, hogy megfelelő helyen, tehát a társadalmi bekapcsolódás révén, ugyanilyen mértékig ilyen szépen szolgálhassák az önök vezetésére bízott hősök érdekeit. T. Ház! Bátor vagyok ezzel kapcsolatban visszatérni a javaslatunkra. Véleményem oda konkludál, 'hogy a hadirokkant- és frontharcoskérdést a honvédelmi miniszter irányítsa kizárólagosan. Bátor vagyok ezt azzal a szomorú ténnyel alátámasztani, hogy bár <a jószándék nem vitatható semmiféle egylet részéről, a hatóságoknak gyakran megnyilvánuló közönyét sohasem vagy csak nagyon ritkán tudják leküzdeni. Ezt a közönyt az erőskezű bajtársaknak ugyanolyan szellemmel, mint amilyennel ez a törvényjavaslat készült, kell letörniök, és ha kell, a legmagasabb helyek legerélyesebb intézkedéseivel kell odahatniok, hogy többé Magyarországon nyomorgó frontharcos ne élhessen. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az illetékes hadigondozó és a miniszteriális szervek mindent a kezükben tartva, szívük és a maguk megállapításai szerint a legnagyobb eréllyel követelik azoknak a jogoknak megadását és azofknak a méltányosságoknak figyelembevételét, amelyeket — ismétlem — már sokszorosan kiérdemeltek. Vannak erre nagyszerű szerveik. Itt vannak a népgondozókirendeltségek, itt vannak a testnevelési felügyelőségek, hogy a további csápokról beszéljek, amelyeket Árvátfalvy t. képviselőtársaim a múlt alkalommal félre méltóztatott érteni. Ezeknek kötelességük minden egyes frontharcoshoz leszállani, kiszállani, nyomorúsága és jogai iránt érdeklődni, vájjon a nyomorúsága elmúlt-e már és a jogait kellőképpen kihasználja-e, s ha ez nem történt meg, felvilágosítani. Erre alkalmasak volnának a járási levente vezetőtisztek is. így minden egyes emberhez hozzáférkőzve, teljes mértékben gondoskodhatnának róluk. Itt azután elsőrangú szerepük lehetne a ihadirokkant- és frontharcos szövetségeknek, amelyek társadalmi úton gondoskodhatnának mindezekről, gondosikodhatnának az önkéntes hozzájárulásokról és a hivatalból való intézkedések szorgalmazásáról. Nagyon világos, hogy nem elég és sohasem fogunk megelégedni azzal, hogy az állam holmi 17 és fél millió pengős hadirokkantsegélyekikel elégítse ki ezeket a hősöket akkor, amikor a 17 és fél millió pengőt maga is adó 39*