Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-239

Az országgyűlés képviselőházának 239. juk alapján rászolgálnának, akkor ennek oka nem az erre való készség hiánya, hanem tisztán és ikizárólag az a meggondolás, hogy a nemzet jövőjét biztosítanunk kell, a nemzet jövőjét padig- csak úgy biztosíthatjuk, ha egészséges gazdasági viszonyokat tartunk fenn. Amint nem szabad feláldoznunk a gazdaság kedvéért az egyéneket, úgy, véleményem szerint, a fordított tétel is áll: az egyéneknek, az egyeseknek kedvéért nem szabad veszélyeztetnünk a gazdasági életet sem. Ez a kettős meggondolás volt tulajdonképpen az a szempont, amely engem a törvéiny ja vaslat elkészítésénél vezetett. Méltóztassanak most megengedni annak rövid ismertetését, hogy azok az intézmények, amelyeket ez a törvényjavaslat tartalmaz, miként szolgálják ennek a kettős szempontnak célkitűzéseit. A törvényjavaslat tulajdonképpen három intézményről gondoskodik: az első a munkaidő szabályozása, a második a munkabér szabályozása, a harmadik pedig a fizetéses szabadság kötelezővé tétele. Hogy mit jelent a munkásság szempontjából, szociálpolitikai szempontból a munkaidő csökkenése, azt hiszem, erről felesleges bővebben beszélnem; jelenti elsősorban azt, hogy több munkásnak tudunk kenyeret adni, bár itt is hangsúlyozni szeretném, hogy minden törekvésünk az kell, hogy legyen, hogy mai társadalmunk legcsúnyább betegségén, a munkanélküliségen segítsünk, nem szabad ebben a kérdésben sem túlzásba mernünk és túlzott optimizmussal tekintenünk a javaslat hatása elé, mert hiszen az kétségtelen, hogy a munkaidő csökkenése nemcsak az egyes munkásnak munkaidejét fogja csökkenteni, hanem az összes munkaórák számát is csökkenteni fogja, mert a munkaadó igyekezni fog, ugyanazon termelésmennyiséget feltételezve, a gépek jobb, racionális felhasználása révén természetesen kevesebb munkaidő mellett ugyanazt produkálni, mint azelőtt. És ez többé-kevésbé sikerülni is fog neki, mert hiszen a technika fejlődése nem lezárt, szemünk előtt történtek olyan változások, amelyek kétségkívül meggyorsították a termelés ütemét, de amelyek — mint említettem — azzal a sajnálatos következménnyel jártak, hogy bizonyos termelési processzusokban mindinkább fölöslegessé tették az emberi munkaerő alkalmazását. Kétségkívül van azonban ennek a törvényjavaslatnak a munkanélküliség enyhítése tekintetében is hatása. Itt tapasztalati eredményekre is hivatkozhatom; hiszen az első ilyen rendezés, amely rendeleti úton az asztalosiparban történt, kétségkívül azzal az eredménnyel járt, hogy az asztalosiparban azelőtt számottevő munkanélküliség r agyon lényegesen enyhült. Természetesen a munkaidő megrövidítése révén a munkaerők számának erőteljesebb szaporodását csak akkor remélhetjük, ha a munkaadók nem fognak minden eszközzel a racionalizálás terére lépci. Ne méltóztassék engem félreérteni; én, mint mérnök, természetesen nem vagyok és nem lehetek általában ellensége a racionalizálásnak. Nem is vagyok az ellensége^ addig a határig, amíg az megfelel a szó valódi értelmének, vagyis amíg észszerű, nem tudom azonban racionalizálásnak, legalább is észszerűnek elképzelni az olyan megoldást, amikor a munkaadók csak azért dobnak az nteára munkavállalókat, hogy néhány fillért megtakarítsanak a terKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XV. —^^^^^^^^^^— ülése 1937 június 30-án, szerdán. 99 melési költségben és nem gondolnak arra, hogy ezzel a ténykedésükkel tulajdonképpen az eredményes gazdálkodásnak legelemibb feltételét, vagyis a gazdasági rendnek a biztonságát teszik kockára. Ezt a racionalizálást én esztelenségnek tartom és ez ellen nemcsak most, hanem mindenkor fel kell emelnem szavamat. (Helyeslés a balközépen és a baloldalon.) Kacionalizáljunk ott, ahol ez nem jelenti okvetlenül a munkaalkalmak csökkentését és abban az előnyben azután, amelyet a gépi technika fejlődése és a racionalizálás jelent, ne csak a munkaadó, hanem a munkavállaló is részesüljön: ez a helyes szociálpolitikai elv. S tulajdonképpen ezt szolgálja ez a törvényjavaslat, amikor a gépi technika fejlődését, a racionalizálás előnyeit nemcsak a munkaadókra, hanem az egyes, már munkában levő munkavállalókra is kiterjeszti, amikor az ő munkaidejüket megfelelően csökkenti. A 'munkaidő megrövidítése tehát részben azzal az eredménnyel fog járni, hogy az új munkaalkalmak szaporodni fognak, de kétségkívül az az eredmény a legkézzelfoghatóbb, hogy a ma munkában álló munkásoknak a munkaideje csökken és ezalatt a csökkentett munkaidő alatt a munkás kevésbbé fog kifáradni és több szabadidőhöz jut. Ami az első előnyt illeti* — hogy tudniillik kevésbbé fog kifáradni a munkás — erre vonatkozólag volt a bizottságban egy olyan ellenvetés, hogy amikor a termelési eszközök fejlődése folytán a munkás tulajdonképpeni fizikai munkája, tehát megerőltetése is állandóan csökken, időszerű-e, hogy akkor a munkaidőt is csökkentsük. En, mint mérnökember állíthatom, mélyen t. Képviselőház, hogyha a munkás fizikai munkája csökkent is azon új munkarendszerek révén amelyek az ipari ter" melésnek velejárói, a munkás idegmunkája azonban az elmúlt évtized alatt sokkal jobban növekedett, semhogy ilyen — mondjuk — könynyébb fizikai munkát testi és szellemi fáradság nélkül végezni tudna. Itt nem azokra a túlhajtott munkarendszerekre gondolok, amelyek a munkást valósággal ideggéppé akarják tenni, hanem arra célzok, hogy az egyszerű munkarendszerek is azzal a következménnyel járnak, hogyha, a munkás fizikai munkája a technikai segédeszközök folytán csökken t is, szellemi munkája, idegmunkája kétségkívül növekedik. Éppen ezért azt hiszem, hogy a munkás túlságos ki f ár adásának megakadályozásáról — még a technikai eszközök szaporodása és fejlődése esetén is — gondoskodni kell. De azt hiszem, indokolt az a törekvés is, hogy a munkásnak több szabadidőt adjunk, mert több szabadidő egyrészt lehetővé teszi^ a munkásnak, hogy fáradtságát kipihenje, másrészt pedig, — ami a legfontosabb — lehetővé teszi azt, hogy a munkás többet legyen családja körében. (Ügy van! Ügy van!) Nincs borzasztóbb jelenség, mint az olyan családi élet, ahol az apa és sok esetben az anya is reggeltől estig munkában van és munkájából fáradtan jön haza, úgyhogy a gyermek, aki rendes körülmények között a szülőnek öröme, itt csak nyűg, mert nem engedi, hogy az apja, vagy az anyja a fáradalmait kipihenje.. Az ilyen család nem is érdemli meg a család elnevezést éppen azért, mert nem fejlődik ki egymás közt a kölcsönös bizalom, megértés, egymásrautaltság érzése; az ilyen család tagjaiban semmiféle lelki közösség nem fejlődik ki s ez a család csak nevében család. Bármennyire 15